Soha nem képzeli az ember, hogy az élete egy maszlag lehet. Úgy éltem, mintha boldog házasságban élnek egy csodás nővel, aki szeret engem. Az életem majdnem tökéletes volt – legalábbis ezt gondoltam. De amikor Júlia, a feleségem, meghalt egy váratlan szívrohamban, az életem összeomlott.
60 évig voltunk házasok Júliával. Csak 22 éves voltam, amikor feleségül vettem, ő pedig 20. Ő volt az egész világom, az életem legfontosabb emelője.
Szerettem volna gyermekeket nevelni. A húszas éveink végén, amikor úgy döntöttünk, eljött az idő, az orvosok azt közölték velünk, hogy Júlia egészségügyi problémái miatt nem lehet gyermekünk. Akkoriban még nem létezett a mesterséges megtermékenyítés, tehát ez végleges döntésnek tűnt.
Felajánlottam neki az örökbefogadás lehetőségét, de Júlia azt mondta, hogy képtelen lenne más nő gyermekét szeretni. Próbáltam meggyőzni erről, de ez lett az egyetlen valódi konfliktus a házasságunkban.
Végül engedtem. Túlságosan szerettem őt, hogy erőltetném. Ehelyett minden figyelmemet rá fordítottam, és öcsém gyermekeit vállaltam. Júliát mindig zavarta az, ha az öcsém családjával töltöttem időt.
Azt mondta, mindig emlékezteti arra, amit nem tudott megvalósítani. Így végül én mentem el látogatni őket egyedül. Amikor Júlia meghalt, az öcsém és a fiai voltak, akik segítették a veszteségem feldolgozását.
Hat hónappal Júlia halála után eljött az idő, hogy elkezdjem összepakolni a cuccait. Az idősebb unokaöcsém segített ebben. A terv szerint a ruhákat és személyi tárgyait a Vöröskeresztnek adnánk. Úgy gondoltam, Júlia ezt szeretné.
Júlia szekrénye mélyén egy kis dobozt találtam, amely tele volt a házasságom apró emlékeivel: egy szálfák az esküvői csokrából, ami már sárga és törékeny volt, néhány fotó a nászutunkról és egy régi levél.
Az unokaöcsém fogta a levelet. „Biztos ez egy régi szerelmes levél, Gábor bácsi” – mondta. Felhúztam a szemöldököm. Júliának soha nem írtam szerelmes levelet, mert nem voltunk távol egymástól.
Jobban megnéztem és láttam, hogy a boríték nekem volt címzett. Kiolvastam és a név Anna volt az alján.
Anna volt a gyerekkori szerelmem. Szerelmes volt belém, mígnem még megláttam őt a legjobb barátommal csókolózik. Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem Júliával randizni, aki kisegített ebből a fájdalomból.
Elolvastam a levél első részét, de a szemeim fájtak, így az unokaöcsém helyettem olvasta tovább:
„Kedves Gábor,
Tudom, hogy ez a levél meglepetést fog okozni, és meg kell vallanom, hogy korábban már felkeresnem téged, de nem volt bátorságom.
Egy titkot fogok elmondani, amit a sírba akartam vinni. Volt egy gyermekem, a mi gyermekünk…”
“… Tudom, hogy ez váratlan és valószínűleg fájdalmas, de vissza kell térjek a múltba. Akkoriban még fiatalok voltunk és amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, nem tudtam, hogyan fogsz rá reagálni.
Egyedül neveltem fel a fiunkat, aki olyan névre hallgat, hogy ifj. Gábor. Felnőtt férfi már, de tudom, hogy csodás apa lettél volna, ha adott volna erre lehetőséget. Sajnos rákbeteg vagyok és orvosom szerint maximum hat hónapom van még…”
Hogyan viszonyulunk ehhez a történethez? Egy ember akár egy életen át is eltöltheti valakivel az életét anélkül, hogy valóban ismerné őt.
Soha nem késő. Időnként az élet a legjobbat a végére tartogatja.
