Két héttel ezelőtt ünnepeltem meg az ötvenedik születésnapomat. Reggel olyan érzéssel ébredtem, mintha a világom valahogy más lenne… Az életem minden energiáját összeszedve, nekiindultam a reggelimnek.
A feleségem nemhogy igazán melegen nem köszöntött, de még az „Isten éltessen” kívánságot is elmulasztotta mondani. Még a gyermekeim is mintha figyelmen kívül hagytak volna… Tartottam az irodában kibontakozó napom felé, és már akkor lehangoltnak éreztem magam. De amint beléptem a helyiségbe, valami megváltozott: Mari, hűséges titkárnőm széles mosollyal az arcán felállt, és felkiáltott:
„Isten éltessen sokáig, főnök!” Ez a melegség a hangjában valahogy felderített a lehangoltságomból. Végül valaki észrevett, és valóban nem felejtette el a nap fontosságát! Dolgoztam délig.
Amikor elérkezett a déli harangszó, Mari bekopogott az ajtómon, és felajánlotta:
„Főnök, tudom, hogy ma a születésnapja. Mi lenne, ha csak ketten elmenneünk ebédelni?” Nem a szokásos étterembe mentünk, hanem egy igazán hangulatos kis falusi étkezdébe. Jól esett a nyugalom és az együttlét. Két Martinivel, és a kitűnő ételekkel igazán elégedettek voltunk.
Az úton hazafelé Mari így szólt: „Tudja, ma csodás napunk van, és ráadásul a születésnapja is ma van. Miért ne folytathatnánk ezt a napot máshol, ne térjünk vissza az irodába! Gyere fel hozzám, és ott fogyasszuk el a délutáni kávét!” Így tehát felmentünk az otthonába, és délutáni kávénk helyett további két Martinit ittunk, és elszívtunk néhány cigarettát.
Mari hirtelen felajánlotta: „Ha nem baj, szeretnék rászánni valami kényelmesebbet. Csak beesek a hálóba, hozzávetőlegesen ott leszek. „Néhány perc múlva visszatért. A kezében egy születésnapi torta volt, őt pedig követték: a feleségem, a gyerekeim, és a közelebbi munkatársaim, mindannyian a „Happy Birthday” énekét énekelték. És én ott ültem a kanapén, teljesen védtelenül…mindentől megfosztva, kivéve a zoknimat!
