Repülőgépen történt (igaz?
sztori)
Egyszer elhatároztam, hogy Amerikába repülök.
Kiválasztottam a legolcsóbb légitársaságot.
Úgy hirdették magukat, hogy terroristabiztosak, mivel terroristák nem mernek velük repülni.
A jegyirodában ezresből nem tudtak visszaadni.
A jegyemre az volt írva, hogy fogadószelvény.
Mondták, hogy fürdőruhát mindenképpen vigyek magammal.
A jegyemet meglátva a biztosítónál azt mondták, zárva vannak, különben is idén már nem kötnek több biztosítást.
A gép indulása késett, ezt először azzal próbálták palástolni, hogy különböző, mutatósan kacskaringós sorokba állítgattak minket.
Aztán azzal védekeztek, hogy elromlott az a szerkezet, amely a csomagjainkat szokta megnyomorgatni és a fogantyúkat letépkedni, úgyhogy most ezt a földi személyzet volt kénytelen kézzel elvégezni.
Beszállásnál a pilóta mindenkitől elvette a jegyét, és kért egy kis pénzt tartalék kerozinra.
A biciklimet nem engedték fel a gépre, hiába magyaráztam, hogy az a kézipoggyászom.
Mikor odatolták a lépcsőt a géphez, ebbe az beleremegett.
A kapitány elküldte a légikísérőket, hogy hajtsák el az útból a teheneket.
Közben megkérdeztem a kapitányt, milyen gyakran zuhannak le a gépeik.
Azt mondta, mindig csak egyszer.
Az öv becsatolása nem sikerült, az egyik légikisasszony segített.
Közben azt morogta, hogy ennyi IQ-val nem szabadna kísérő nélkül utaznom.
Egy szöszi sima jeggyel mindenáron az első osztályra akart ülni, de azt mondták neki, hogy az első osztály egy másik városba megy.
A nekifutás elég hosszúra nyúlt.
Közben behallatszott az intercomba a légiirányító hangja:
– Azt mondja kapitány, több hely kell?
Hát tolja hátra a székét!
Emelkedjen, mintha az élete függne tőle… mert tényleg attól függ!
Kapcsolja be a mikrofont, mert nem látom, ha bólogat!
Na, most forduljon keletnek, és takarodjon a légteremből!
– Az egyik légikisasszony rágógumit osztogatott azzal, hogy az megvéd a fülzúgástól.
Nekem nagyon beleragadt a fülembe.
A kapitány kérte, hogy senki se hagyja el a gépet, míg meg nem érkezünk.
El akartam szívni egy cigit, de lemondtam róla, mikor mondták, hogy a dohányzó szakasz kinnt a szárnyon van.
Kaja osztáskor lehetett választani:
igen vagy nem.
Ital osztáskor éppen föl-le liftezett a gép.
Kapaszkodtam a karfába, és ugyanazt az italt kértem, mint amit a pilóta kapott.
A mellettem ülő pap visszautasítota az italt, azt mondta, inkább házasságtörést követne el, mint hogy alkoholt igyon.
Én az enyémet erre visszaadtam azzal, hogy nem tudtam, hogy lehet választani.
Nem vetítettek filmet az út alatt, de nem is hiányzott, az életem mint egy film lepergett előttem.
Egyszer csak az egyik utas felállt, és egy pisztollyal fenyegetőzni kezdett.
Azt hittem el akarja téríteni a gépet, de csak egyetlen követelése volt:
hogy azonnal szálljunk le, ki akar szállni.
Lenyugodott, mikor a fülébe súgtam, hogy én titkosügynök vagyok, és jogom van egy utast kidobni a gépből.
A pilóta eltévedt, és extra zacskó mogyorót ígért annak, aki kitalálja, hol vagyunk.
Kimentem a vécére, de az nem az volt, hanem egy mini kápolna.
A pilóta egy orvost kért a pilótafülkébe.
Utána az orvos egy pilótát kért a pilótafülkébe.
A pilóta örömmel bejelentette, hogy mivel leállt az egyik hajtómű, a maradék hajtóművel jóval gazadaságosabb üzemenyagfelhasználással repülünk tovább.
Aztán a hajtómű mégiscsak elindult, de továbbra is lassan repültünk, egy vonuló madárraj hátulról belénk jött.
Végre a pilóta szólt, hogy a célnál vagyunk, kössük be az öveket, és aki tud, imádkozzon.
Hatalmas ütést éreztem.
Megkérdeztem a légikisasszonyt, hogy mi most leszálltunk, vagy lelőttek minket?
A pilóta a terminálhoz vezette azt, ami a gépből megmaradt.
A légikisasszony szólt, hogy óvatosan nyissuk ki a fejünk fölött lévő rekeszeket, mert egy ilyen durva landolás után minden a nyakunkba ömölhet.
A hátrahagyott dolgokat a személyzet szétosztotta egymás között.
Ezt látva az egyik hölgyutas a férjét akarta hátrahagyni, de nem engedték.
Az utolsó két utast ott fogták takarítani.
