Robert régóta szeretett volna találkozni unokájával, Pauline-nal, de mindig akadt valami, ami miatt ez nem sikerült. Egy napon aggódva felhívta, majdnem könyörgött neki, hogy látogassa meg, de annak okát nem árulta el. Pauline kénytelen volt letenni a telefont, ám pár napon belül egy idegen kapcsolatba lépett vele egy hihetetlenül megrázó információval.
“Nagyapa, minden rendben veled? Sajnos a közeljövőben nem tudlak felkeresni. Már a férjem is nagyon elfoglalt a munkájával, ahogy én is – nincs túl sok szabadidőnk. De majd meglátjuk, mit tehetünk az ünnepi időszakra,” mondta Pauline nagyapjának, Robertnek a hívás során.
Próbálta hetente legalább egyszer felhívni. Az ő volt az egyetlen családtagja, miután lánya, Pauline édesanyja, évekkel ezelőtt elhunyt. Azonban ők ketten már évek óta nem találkoztak miután Pauline Utahból New Yorkba költözött.
Robert rettenetesen hiányolta, és bár jó lett volna ha gyakrabban látogatja meg, ő képtelen volt elutazni hozzá – szűkös költségvetése ezt nem engedte meg. De mindig volt más ok, ami miatt Pauline nem tudott időt szakítani a látogatásra.
“Rendben van, nagyapám. Töltse boldogan a napját,” fejezte be a hívást.
Az elkövetkező néhány hónapban a hívások rövidebbé és ritkábbá váltak, mert Pauline előléptetést kapott a munkahelyén, amire nagyobb figyelmet kellett fordítania. Gyakran nem vette fel a nagyapja hívását, vagy ha igen, csak egy percre tudott beszélgetni, megígérve, hogy később visszahívja.
Egy nap azonban más volt. A férfi hívása ugyanolyan volt, mint eddig, de hirtelen valami megváltozott. “Szia, nagyapám,” kezdte Pauline a beszélgetést.
“PAULINE!” siránkozott a férfi. “Gyorsan jöjj! Kérlek, nagyon szükségem van rád! Hogy lássalak! Nagyon fontos!”
“Nagyapám, mi történik? Mi a probléma?” – Pauline aggodalmaskodva kérdezett. Úgy tűnt mintha a nagyapja zokogna és teljesen kétségbe volna esve.
“Nagyon kell, hogy itt legyél! Kérlek, kérlek, gyere!” – könyörgött a nagyapja, hangján hallatszott a sírás.
“De mi történt?” – Pauline igyekezett kideríteni, mi lehet a nagyapja gondja. De pont ekkor lépett be hozzá a főnöke, és muszáj volt letennie a telefont, miközben a nagyapa még mindig remegő hangon panaszkodott.
“Pauline, gyere, mindjárt kezdődik az értekezlet. Az ügyfél szeretné minél hamarabb túl lenni rajta,” mondta a főnöke, és elindult.
Pauline pont nem tudta, mit tegyen. Az értekezlet nem várt rá, hiszen az ügyfél külföldről hívta, emellett pedig a nagyapja láthatóan nagyon kétségbe volt esve.
Visszaemelte a telefont a füléhez, és azt mondta: “Nagyapám! Néhány óra múlva visszahívlak. Van egy értekezletem, amit nem hagyhatok abba. Esküszöm, hogy hamarosan meglátogatlak. Ne aggódj!”
Mike a telefonját az asztalonfelejtve sietett végig az folyosón a főnökével, és hamar elfelejtette a hívást.
Pauline kimerült volt a mai hosszú napja után. A telefonján nem látott nem fogadott hívásokat, tehát bármi is történt a nagyapjával, nem lehetett olyan sürgős, gondolta. Úgy döntött, hogy nem válaszol rögtön, inkább várja meg a nagyapja újabb hívását. De ez nem történt meg.
Pár nap elteltével újra csörgött a telefonja, ezúttal már alig várta, hogy újra beszélhessen a nagyapjával. A képernyőn megjelenő szám azonban ismeretlen volt.
“Halló?”
“Halló, igen. Pauline Sterling-et keresem.”
“Igen, én vagyok az” – válaszolt Pauline.
“Halló, Mrs. Sterling. Anastacia Garrison vagyok. Az unokaapja szociális munkása. Beszélni szeretnék veled az ápolási helyzetéről.”
Pauline zavartan nézett a telefonjára. “Bocsánat, de hogyan lett a nagyapámnak szociális munkása? Mi indokolta ezt?”
“Az állam gondoskodik a nagyapádról mostantól és jelenleg egy idősotthonban lakik” – árulta el Mrs. Garrison, Pauline látja előtt teljesen új képet festve.
“Mi? A nagyapámnak van saját háza. Ez semmilyen szempontból nem lehetséges. Biztos, hogy a vele van a baj? Robert Matthews?” – fakadt ki Pauline, láthatóan megdöbbenve.
“Igen, ő az
