Megható történet kerekedett egy tizenéves sráccal, aki autómosásba kezdett annak érdekében, hogy feltölthesse idős szomszédja sebészeti kezelésének költségeit. Képzelje el meglepetését, amikor valaki úgy döntött, hogy megjutalmazza erőfeszítéseit.
Max Weaver tíz éves volt, az édesapja tragikusan meghalt, a mindennapi élet pedig gyakorlatilag szétmorzsolta létezését. Két évvel később anyja többé már nem volt képes finanszírozni a jelzálog költségeit, és így hát kénytelenek voltak elhagyni otthonukat.
Az anya úgy döntött, hogy Kaliforniából Arizonába költözik, és a nagymamájuknál, Moiránál marad meg. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Max nem csak apját vesztette el, hanem a barátait és minden olyan, neki hajdanán táplálkozást nyújtó kapcsolatát, amelyek korábban boldog, gondtalan életét jellemezték.
Ez a váratlan helyzet katasztrofálisan gyakorolhatott Max gyerekkorára, de aztán találkozott Mr. Kelseyvel, aki Moira szomszédja volt.
Max személyesen is megismerkedett Mr. Kelsey-vel, amilyen idős emberrel addig soha sem találkozott. Kevés haját csomókban tűzte félre, a bőre olyan vékony, hogy az erek és a csontok is szembetűnőek voltak, de Mr. Kelsey szeme kifejezetten ragyogott, tudásvágyatól csilloggott és úgymond fiatalságot sugárzott.
Először Mr. Kelsey-vel találkozott, amikor egy hétig a nagymama házában tartózkodott. Labdát hozott magával a hátsó udvarra, és próbált vele játszani, de mivel egyedül volt, így csak a nagymama kerítésének léceire próbált labdát rúgni.
Egyszer egy olyan erős rúgással focizott, hogy a labda átrepült a kerítésen és a szomszéd udvarára zuhant. Max odaszaladt a kerítéshez és a kerítésen felmászva láthatta, a labdáját a fűben gördült, közvetlenül egy nyugágy mellett.
A nyugágyban pedig ült a legöregebb férfi, akit Max valaha is látott, és az égre nézett valamiféle horgászorsót tartva a kezében.
“Elnézést uram” szólt Max szívesen. “Sajnos a labdám az ön udvarára esett. Átdobná nekem?” A férfi lassan felállt a székéből és az orsót letette.
Max láthatta, milyen magas és vékony volt az öregúr. A kezében pedig csontos és duzzadt ízületek villogtak. “Jó napot és szívesen megtudom magát ismerni, Úr Kelsey! Biztos vagyok benne, hogy Ön Moira unokája” mondta a férfi.
“Igen, uram, elkézestem magamnak, hogy Max a nevem. A Max azonban a Maxwell rövidítése, nem pedig a Maximiliané!”
“Örülök, hogy öreg csontunk találkozott, Max” mondta az öregember. “Jöjjön ide és vegye el a labdáját!”
Max átküzdötte magát a kerítésen és belépett Mr. Kelsey udvarába. Felkapta a labdáját és eltette a hóna alá. Eközben megpillantotta Mr. Kelsey sárkányát. Max még nem látott ilyen sárkányt előtte. Élesen sárga volt és ijesztő, démoni szemek voltak ráfestve.
“Hűha, ez aztán egy király sárkány!”mondtam Max.
“Köszönöm” válaszolta Kelsey úr. “Ez az eddigi legjobb, amit valaha csináltam. Kár, hogy már nem tudok rajta repülni.”
“Repülni? Hogy érti ezt?” kérdezte Max.
“Hát tudja, én voltam kereskedelmi pilóta” válaszolta Mr. Kelsey. “Amikor a nyugdíjba vonultam, nem bírtam tovább, hogy a földre kényszerülök.”
“Épp ezért kezdtem harci sárkányok gyártásába és repülési gyakorlatba, én igazán jól tudtam ezt csinálni! Ez a sárkány egy harci sárkány. Ahogy látja, csak egy zsinór van rajta. Ez a zsinór bevan vonva ragaszóval és apróra zúzott üveggel, így ha érzékeny az intuíciója, képes lesz elvágni egy másik sárkány zsinórját.”
“A zsinórt elvágni? Pont, mint a kutyaviadal?” kérdezte Max az öregúrtól?
“Pontosan” mondta Kelsey úr. “Kutyaviadal sárkányokkal. Nagyon jól tudja majd érzékelni a szél irányát és manőverezni kell a sárkánnyal. Ki akarja próbálni?”
