Mennyire különös, hogy olyan sokszor vagyunk képesek a negatív dolgokra fókuszálni, hogy a jókat észre sem vesszük.
Amikor a hiányról kezdünk el beszélni és nem arról, ami megadatott.
Mert az természetes.
– Természetes az egészség, amíg el nem veszítjük.
– Természetes a munka, amíg el nem veszítjük.
– Természetes az emberi kapcsolat, amíg el nem veszítjük.
– Sőt, természetes a fedél a fejünk felett, az étel az asztalon, a villany, a víz, az internet, amíg el nem veszítjük.
Amikor pedig az észrevétlen boldogság megadatik, nem elég, hanem megkeressük benne ami nem jó. A test hiába egészséges, nem elég feszes, nem elég fiatal, nem elég magas. A munka sem jó, mert messze van, mert kevés a fizu, mert görcsölünk rajta, mert hülye a főnök meg a munkatárs. A kapcsolataink sem jók, mert nem hívott, mert elfelejtette, mert nem írt vissza, mert nem mosogatott, mert keveset keres, mert már nem a régi, mert mindig fáradt. És persze a lakás is kicsi és festeni kellene, a net is lassú, a villany hiába ég, régi a csillár, és minden de minden csodában megtaláljuk a rosszat.
Mert a jó az természetes. És ilyenkor van az, amikor a számtalan szépben élve feltesszük a kérdést, velünk miért mindig a rossz történik. Pedig áldásokkal van tele. De vakok vagyunk. Rettenetesen.
(Todorovits Rea)
