Egy szokásos nap közepén, abban az otthonban ültem, amit mindig is sajátomként éreztem, amikor a hír eljutott hozzám.
– Tehát komolyan azt szeretnéd, hogy én fizetem ki az anyósod adósságait? – ismételtem rá, igyekezve megőrizni a higgadtságomat.
– De anya, te ezt könnyebben megteheted. Régóta dolgozol külföldön, van némi tartalékod. Ráadásul anyósom sokat segít nekünk, akár a gyerekekkel, akár otthon. Mindig ünnepi vacsorákat szervez, mindig készíti a finom ételeket. Az adósságokat valójában miattunk halmozta fel.
Igyekeztem racionálisan gondolkodni. Való igaz, sokáig dolgoztam külföldön, hogy támogatni tudjam a gyerekeket. Ennek köszönhetően mindkét gyermeknek saját lakása van. De a lányom mostani kérése eléggé irracionálisnak tűnt.
– Hogyan érted, hogy ez az ő adóssága, nem az enyém? Nem tartozom senkinek semmivel. Miért nem tudjátok ezt kettőtöknek rendezni? Miért kell mindig hozzám fordulnod?
A lányom sóhajtott egy nagyot, keresztbe tett karokkal állt és próbált magyarázattal előállni:
– De anya, most igen nehéz helyzetben vagyunk. A férjem újonnan állt munkába, én pedig jelenleg gyed-en vagyok. Honnan szerezzünk ekkora összeget? Tudod, hogy anyósom mennyire sokat segít. Gyakran néz a gyerekekre, hogy mi pihenhessünk. Ő nem idegen számunkra.
Ez a „nem idegen” kifejezés keserű mosollyal töltötte el a szám sarkát. Tökéletesen tudtam, milyen az én anyósom. Nehéz természetű nő, aki mindig beleavatkozik a család ügyeibe, kérés nélkül osztogatja tanácsait.
– Lányom, legyünk őszinték. Ha ő ennyire segítőkész, miért nem szólt korábban az adósságairól? Hogyan lehetett felhalmozni 100 ezer forintnyi adósságot és ezt titokban tartani?
Lányom épp hozzá akart szólni, de folytattam:
– Te érted, hogy mivel dolgoztam meg a pénzért? Évek óta házakat takarítottam, idős emberekkel foglalkoztam, napi 12 órás műszakokat dolgoztam, hogy neked és a fiadnak biztos jövőt adhassak. És most azt kéred tőlem, hogy dobjak ki 100 ezer forintot az ablakon egy idegen ember adósságaira?
– De anya, ez a mi boldogságunkról is szól! Azt mindig mondtad, hogy mindent megteszel értünk. És most, én könyörögve! – zárta le.
Ez a „könyörögve” volt az utolsó csepp a poharamban.
– Nem uitatod, hogy én éltem Spanyolországban, ahol megkerestem a pénzem? Szeretlek, lányom, szeretem az unokáimat. De van egy határ, amit nem szabad átlépni. Az anyósod adósságai az ő felelősségei. Sajnálom, de erre képtelen vagyok.
A lányom sértődötten emelte fel a hangját.
– Oké, megértettem. Azt gondoltam, legalább egyszer te is segítesz minket, de te, mint mindig… – majd felállt és elment, magamra hagyva gondolataimmal. Szeretem a lányomat, és mindig megpróbáltam a legjobbat neki adni. De most biztos vagyok benne, hogy a döntésem helyes volt: nem adhatom oda a megkeresett pénzem egy idegennek.
De miért kéne ezt tennem? Miért kéne a befektetéseimet valakinek az adósságainak a kifizetésére költeni?
Vajon a lányom is így látja? Vagy talán mégis adnom kellett volna, hogy megőrizhessem a kapcsolatunkat? Mi lenne a te döntésed a helyemben?
