A 100 forintos tojás, amit a kutyának adtak? Voltaképp ezért…
Elgondolkoztam, miközben leányomnak azt mondtam: „Egy házi tojás 100 forintba kerül és te a kutyádnak adod? Miért hoztam az egész falut a hátamon, ha ezt a gondoskodást kapom cserébe?”
Minden évben eldöntjük, hogy húsvétkor hozzám jönnek vendégségbe a gyerekek, míg én vízkeresztkor látogatom őket meg. Andrea, menyeim egyike, nem nagyon szokott főzni, ezért úgy döntöttem, hogy jóízű házi termékekkel kényeztetem meg őket alkalmanként. Sokféle ételt vittem magammal: házi tojásokat, főleg az unokáim számára, feláldoztam egy csirkét, a szomszédomtól pedig friss tejfölt és túrót vettem. Hatalmas csomagokkal zsúfolt táskámmal érkeztem. Szerencsére vártak rám a buszpályaudvaron, különben elképzelni sem tudom, hogyan vigyáztam volna rá mindenre.
Amikor hazaértem, Andrea szívből örült a házi termékeknek. Micsoda meglepetés! Holott, az ünnepi asztalra felkészülve ő csak bolti galuskát tervezett.
Elhatároztam, hogy segítek neki a házi finomságok elkészítésében, hogy legalább egy rendes vacsorát tudjunk együtt elfogyasztani. Miközben ebédeltünk, észrevettem, hogy a kutyája főtt tojást eszik.
– Andrea, a kutyádnak adtál tojást? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, miért? Mi a gond? – válaszolta higgadtan.
– De ezek házi tojások! Épp az unokáimnak hoztam őket. Már csak 20 darab van belőlük, és még magam sem ettem belőlük, hogy minél többet el tudjak hozni.
– És mi van akkor? A kutyánk is élőlény, és fajtatiszta, drága – válaszolt büszkén.
– Andrea, tudod, hogy a piacon egy házi tojás 100 forintba kerül? És a legfontosabb, hogy azt akartam, hogy a gyerekek vegyszermentesek étkezzenek. Miért eszel mindig csak boltból származó cuccokat?
– Mindenki így él, és nincsenek gondok – vonogatta a vállát.
Kegyetlenül megbántott ez az egész. Ekkor vettem észre, hogy Andrea inkább a saját tejföljét használja a mártáshoz. Miért nem a házi tejföljét használta? De ő nem vette komolyan az észrevételeimet. Az ünnepi ebéd közben összekaptunk.
– Elég volt, megyek haza! – mondtam könnyeimmel harcolva. – Látom, csak zavarlak.
– Hova mész ilyen későn? Maradj reggelig! – sürgetett Andrea.
Maradtam. De amikor reggel arra készültem, hogy induljak, megláttam a táskámat a folyosón. Szinte minden, amit hoztam, ott volt benne.
– Miért raktad ezt elő? – kérdeztem.
– Ahogyan te látod jónak, úgy fogod majd használni – válaszolta hidegen.
– Nem kellett volna ezt tenned! A legjobb tudásom szerint próbáltam segíteni – mondtam ingerülten.
– Ha segíteni akarsz, akkor ne mondjuk meg, hogyan kell használni – mondta visszavágva.
Hazamentem, a táskáimat a folyosón hagyva. De most kérdezem: tévedtem? Vagy tényleg már nem szabad szólni? Nem értem, miféle menye az, aki így bánik velem.
