Képzeljenek el egy családot: két gyermek, szülők, akik közül az egyik jól kereső szoftverfejlesztő, a másik pedig a marketing területén dolgozik. Boldog családi élet, szép jövőkép– mindez azonban egy napról a másikra darabokra hullott, amikor elvesztettem az állásomat, és vele együtt a feleségem, Nóra is elhagyott minket, a gyerekeinkkel: Benivel és Lilivel. Az a tarthatatlan helyzet, és a vele járó érzelmi tépázottság volt életem eddigi legsötétebb időszakának kezdete.
Meglepetés volt számomra, amikor Nóra egyetlen bőrönddel a kezében, döntésképtelenül összecsapta maga után az ajtót, mondandója csupán ennyi volt: „Nem bírom tovább”. Ott maradtam a két kicsivel, és egy hatalmas zűrzavarral. Meg sem próbált érvelni, csupán megtört, mintha soha nem is lettünk volna család, mintha sohasem lettek volna közös jövőterveink
Kiszolgáltatottságom fő oka a munkanélküliségem volt. A szoftverfejlesztői munkámmal jó pénzt kerestem, de amikor a cégem csődbe ment, minden anyagi biztonságunk a széllel szállt. Nórát céltudatos, ambiciózus emberként ismertem, aki mindig tökéletes akart lenni, akár karrierről, akár gyereknevelésről van szó. Amikor a hírt adtam neki, engem nézett a csalódottság szemében, de sohasem gondoltam volna, hogy egy nap elhagy minket.
Első évem túlélőbázisra volt kiélezve: éjszaka sofőrként dolgoztam, nappal alkalmi munkákat vállaltam. A gyerekek sírtak, végeláthatatlanul kérdezgetve, hol van anya. A szívem szakad szét, de soha nem tudtam nekik kielégítő választ adni, és csak annyit tudtam mondani nekik, hogy „Anyának most máshol kell lennie”.
A szüleim segítettek, amennyire csak tudtak, de a legtöbb dologban magamra voltam hagyatva. Sokszor éreztem úgy, hogy többet nem bírok, de a gyerekeim mosolya és ölelése mindig új erővel töltött fel.
A második év végére a dolgok lassan változni kezdtek. Sikerült újra teljes állásban elhelyezkednem szabadúszó projektek keretében, és a jövedelmünk végül stabilizálódott. Jobb lakásba költöztünk, a gyerekek óvodában volták, és úgy éreztem, lassan sikerült talpra állnom.
Egy napon a kávézóban dolgozva megláttam Nórát. Magában ült, szomorúan, és sírt. Nem volt az az ambiciózus és erős nő, akit elkövetkezendőnek hittem. Szomorú, reményvesztett szemű volt, szembeötlően kimerültnek tűnt
Lementem hozzá. „Nóra” -mondtam halkan.
Meglepetten nézett rám, aztán szégyenkezve rám nézett. – „Péter” – suttogta. – Nem gondoltam, hogy itt találkozunk.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
Idegesen játszott a kezével, majd könnyes szemekkel mesélte el, hogy hibázott. Elhagyott minket, mert nem tudott megbirkózni a bizonytalansággal, de közben minden elveszett neki: állása, barátai, megtakarításai.
– Vissza szeretnék térni hozzád… hozzátok – mondta könnyek között végül.
Megráztam a fejem. – A gyerekeknek stabilitás kell, nem pedig valaki, aki csak akkor jön vissza, amikor már nincs több választása – mondtam higgadtan, de határozottan.
Ahogy visszatértem az asztalomhoz, éreztem, hogy a múltam végleg lezárt. Nóra döntött, amikor elhagyott minket, és most én is döntöttem: a gyerekeimnek olyan szülőre van szükségük, aki soha nem hagyja el őket.
Aznap estére Beni vicces történetet mesélt, míg Lili egy általa rajzolt képet mutatott nekem, melyen a parkban voltunk mind a hárman. Tudtam, hogy most már csak rájuk kell koncentrálnom. Az élet megy tovább, és mi meg fogunk boldogulni.
