Andrea vagyok, egy 28 éves felszolgáló, aki mellette egyetemi tanulmányokat folytat. Szerelmem, András egy gyerekorvos, akinek erős értelme és sokkal erősebb egója van. A mai napig jártunk jegyben, de az elmúlt hét egy olyan eseménynek adott otthont, amely örökre megváltoztatta a sorsunkat: arra utasított, hogy legyek a konyhában, ahelyett, hogy a rangos kollégáinak társaságában lennék.
Megtörtént egy péntek este. Már az estém nagy részét elterveztem: egy kellemes pohár bor, egy guilty pleasure valóságshow, és a végén egy kis pihenés, amire már nagyon szükségem volt. András már ideje óta a szekrények között kutatott, mivel úgy tűnt, nem talál semmi nasit.
Pont akkor akartam bejelenteni neki, hogy megkaptam azt az ösztöndíjat, amire hosszú idő óta áhítoztam, amikor hirtelen a csengő szólalt meg. András megállt, üde vigyorral az arcán.
– Biztosan a kollégáim – mondta izgatottan. – Azt mondták, beugranak ránk…
– Hm, kollégák? – Kezdtem el gondolkodni. – Ezt nem említetted…
– Nem kell ezen agyalnod – húzta ki magát kissé, miközben az ingét igazgatta. – Nem nagy szám.
De aztán az arckifejezése hirtelen megváltozott, mikor ránézett láttam rajta, hogy valami nincsen rendben.
– Andrea, marhára jól esne, ha a konyhában tudnál maradni, csak addig, amíg ők itt vannak. És talán el tudnál készíteni néhány fogást…
– Szóval most komolyan ezt mondod? – nem hittem a fülemnek.
– Azért mondtam, mert tudom, hogy a beszélgetés, még neked is túlságosan komplex lenne. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad – magyarázta tovább.
– Na ez volt az a pillanat, amikor megingott a világom. Bármekkora lelkesedést adott az ösztöndíj híre, a jelenlegi helyzet lelohasztotta a lelkeimben. Erősen felkavart a dolog.
– Szeretném, ha ez nem lenne a világ vég, de szerintem megérted, hogy ez nem személyes – tiltakozott tovább.
– Tehát amit most mondani próbálsz, hogy bújjam el a házban zárva, mintha valami szégyellnivaló lennék, és mindezek után állítod, hogy ez nem személyes? – már a szavaim is remegtek a dühömtől.
– Ezek az emberek a karrierem alapját jelentik – morogta – Ezért számít, hogy minden tökéletesen történjen…
– Az pedig nem elég, ha velem vagy? – mondtam vissza jegyesgyűrűmet szorongatva a kezemben.
Az volt az az est, amit örökre eltörölnék az életemből. Megérkezett a szomszédban lakó kollégája, kézben borosüveggel, a másik kezében finom falatokkal. Egy pillanatnyi szünet után megszólalt:
– Ő Andrea, segít a konyhában. Mindig olyan finomságokat készít.
Ez volt az a pillanat, ami után nem volt hova tovább, visszavonultam a konyhába. De az est folyamán már nem csak a konyha négy falán belül voltam…
Mogorva arccal, de szó nélkül bólintottam és kiléptem. De volt egy tervem. Ha András azt akarja, hogy a konyhában maradjak, pontosan azt adom meg neki, amit kért – de nem éppen úgy, ahogy azt gondolta…
A hűtő szerencsére tele volt különféle kifinomult alapanyagokkal: organikus lazac, kézi sajt, import savanyúság. Felforrósodott fejjel elkezdtem az ételeket elkészíteni. Le a halhoz kentem egy csomag diéta vajat, tettem rá egy jó nagy adag szardíniát, végül a tetejére pedig egy réteg tejszínhab borult. A pirítóst ketchupba és borsba mártottam. A levesbe pedig majdnem fél üveg ecetet öntöttem…
Sokkoltónak hangzik? Feltehetőleg az is volt. András kedvenc zenéjét is bekapcsoltam, amit a népdalkedvelő szomszédjának köszönhetően kénytelen volt végighallgatni.
Akkor beszélgetés a nappaliban elcsendesedett, és a feszültség egyre jobban nőtt. Nagy demonstrációval léptem be a szobába, kézben a groteszk étellel.
– Megfőztem a vacsorát! – osztottam meg büszkén a hírt.
András arcán eluralkodott a döbbenet.
– Andrea, dehát mi ez az egész?
– Azt gondolod tudom, csak az, amit kértél. Azért hívtad a konyhába az én helyem nem?
A kollégái döbbenten nézték az ételeket. Közben az egyikük megkérdezte:
– Ez dióvaj?
– Igen, és szardínia is van rajta. Extra sót ad hozzá. Kreatív, nem igaz?
A beszélgetést András zavartan szakította félbe:
– Szeretnénk pár szót váltani a konyhában…
Azzal én csak mosolyogva válaszoltam:
– Nem hiszem, hogy erre szükség van. Nem hagytad, hogy kínos helyzetbe hozzam a kollégáidat?
Szép lassan elszabadult a pokol. A nevetés töretlenül hullámzott, miközben András csak állt és nem értette az eseményeket… Az este végül kínos búcsúkkal zárult, a kapott felismerés után úgy gondoltam, itt az idő lépni… Felpakoltam és kiléptem az életéből.
Egy nappal később megérkezett rajta az e-mail, amit az egyik kollégája küldött:
„Andrea, amit tettél, zseniális volt. András még mindig a következményeket nyögi, de nagyon örülök, hogy kiálltál magadért. Ha bármi segítség kell, nyugodtan értesíts.”
Ezen a ponton már csak nevetnem lehetett, ahogy a reggeli kávémmal az új otthonomban üldögéltem. A legnagyobb erő az, ha képes vagy elhagyni a dolgokat. Én most egyedül vagyok, szabad vagyok – és újra visszakaptam az életemet.
