Megérkeztem az ötvenedik születésnapomra, de valahogy nem is vártam igazán ezt a napot. Az volt a titkos reményem, hogy Gábor – a férjem – talán egy kedves szóval, vagy egy csokor virággal kedveskedik nekem. Ám amit kaptam: egy gyors ebéd és egy szó nélküli távozás. Mégis útnak indultam a munkahelyemre, megmaradt bennem a remény az esti ünneplésre.
Mikor a tükörbe néztem, rájöttem, hogy a 50 éves korom ellenére is elégedett vagyok magammal. Az életem nagy része házastársként telt el, egykoron szeretetben és közös álmokban gazdag kapcsolatban. Fiatalon mentem hozzá, két gyerekünk született, próbáltam boldog és szeretetteljes otthont teremteni. Ám a szürke hétköznapok lassan elfogyasztották azt a melegséget, ami közöttünk volt.
A házimunkát én végeztem, de úgy tűnt, senki sem értékelte. Gyakran vacsora után férjem és a fiaim egyszerűen csak felálltak az asztal mellől, szó nélkül.
A munkában, egy kis könyvelő cégnél, szerencsére menedéket találtam. Tiszteltek a kollégáim, mindenki az elismerés szavait szánta a munkámról, de ez nem tett igazán boldoggá. Gyakran későn kerültem haza, mert otthon csupán a semmi várt rám.
Egyszer a főnököm, Sándor, megkérdezte, hogy nem vagyok-e túlságosan fáradt, mert állandóan én vagyok az utolsó, aki távozik. Ezután kezdett többet beszélgetni velem és észre vette, hogy nincs rendben valami az életemben. Ő volt a válóperes, már nem volt fiatal, de mindig tisztelte engem és a munkámat. Az idő múlása során egyre mélyebb beszélgetéseket folytattunk, ő megosztotta velem az életét, én pedig meséltem belefutó álmaimról.
Gábor már szinte nem is vett észre engem, a fiaim pedig már elköltöztek. A kapcsolatunk tulajdonképpen nem is volt már más, csak távolság.
Egy este, Sándor váratlanul komoly dologról kezdett beszélni: „Ildikó, nagyon kedvellek. Ha lenne mellettem egy ilyen nő, boldog lennék.” Hirtelen azt ajánlotta, hogy költözzek hozzá. Alaposan mérlegelés után úgy döntöttem, hogy változtatok az életemen. Gábornak nem hittem el, hogy komolyan gondolom. De amikor összecsomagoltam a dolgaimat, beadva a válókeresetet, és Sándorról éltem, Gábor mindent rám fogott és manipulálni kezdte a fiainkat ellenem.
Bár mindannyiszor fájt, nem bántam meg. Ezentúl már nem nekem kell reggelinél először kelnem, most a frissül főzőtt kávé és a finom reggeli az asztalra vár rám. Sándor szeretett hallgatni rám, tisztelt, és megmutatta, hogy az élet nem csak kötelességekből áll, hanem gondoskodásból, tiszteletből és örömből is.
A költözésnek köszönhetően új életet indítottam, ahol végre boldog és biztonságban érzem magam. Bár a gyerekeim nem is értik, miért döntöttem így, de már tudom, hogy mi az, ami igazi női boldogságot jelent. Soha nem késő változtatni, még 50 évesen sem.
