Soha nem felejtem el, hogyan kezeltek – a gyermekeim csak időskoromban kerestek meg újra

Mikor végre szállt a por, és öreg lettem, a gyermekeim újra rám találtak. De soha nem felejtem el, hogyan téptek szét azok a hosszú évek.

Mifelénk korábban minden máshogyan történt. A férjem egy fiatal, vonzó nő miatt engem elhagyott – a gyermekeink azonban őt választották, nem engem. Hiszen ő volt az elismert, nagy vállalat fejese, a „sikermodell” szülő, akihez fel kellett nézniük. Évekig nem is vettek rólam tudomást, én pedig egyedül maradtam.

De mikor meghalt a férjem, és kiderült, hogy az összes vagyont, amit hagyott hátra, az új feleségére hagyta, a gyermekeim hirtelen örökség nélkül találták magukat. Csak ekkor fordultak ismét felém. De a kilométerek messziről gyanítható volt a szándék, ami hozzájuk vezetett. Mostanában merészebbek lettek, és gyakrabban jönnek látogatóba, hoznak ajándékokat, és kedvesen beszélnek, de én már átlátok a szandán is.

A múlt sebei

Mikor a válásunk befejeződött, mintha az egész világ elhagyott volna. A gyermekeim az édesapjukkal maradtak, engem pedig magamra hagytak. Tudtam, hogy boldogságban élnek vele és az új összeállítású családjával, míg én magamra maradtam a lakásomban.

Végül ráeszméltem, hogy egyedül én vagyok a saját erőforrásom. Kitaláltam, hogy külföldön dolgozom, hogy új lappal kezdhessek. Sikerült annyi pénzt keresnem, hogy mikor hazaköltöztem, felújíthattam az otthonomat, vásárolhattam új bútorokat, és takaríthattam félre a nyugdíjas éveimre.

Eközben a gyermekeim nősültek, megházasodtak, és családot alapítottak. Hallottam róluk, hogy gyönyörű esküvőt tartottak, hogy gyermekeik születtek, és élvezték az életet. Én pedig továbbra is a saját utamat jártam – a magányommal, de legalább magabiztosan.

Amikor ismét a felületre tört

Mikor korábbi férjem megadta az Isteneknek, és kiderült, hogy a gyermekeink nem örököltek semmit, hirtelen újra számítottam valamit nekik. Egyszer csak ott termettek, hoztak kis ajándékokat, jól megválasztott szavakat mondtak, de tudtam, hogy mindez mögött valószínűleg más célok húzódnak.

Például a lányom finoman célzott arra, hogy itt az idő elgondolkodni az utolsó végakaratot illetően. Különösen a következő párbeszéd vett erőt velem szemben az unokámmal:

– Nagyim, nem unatkozol itt egyedül? – kérdezte.

– Nem, nagyon jól érzem magam – adtam a választ.

– De ez a lakás olyan nagy – folytatta az unoka. – Nem lenne egyszerűbb, ha mi költöznénk ide? Így neked is segítség lenne, mi pedig nem fizetnénk lakbért.

De csak nevettem. Nyilvánvaló volt, mit akarnak.

– Ki mondta, hogy nem kellene lakbért fizetni? Jó áron adnám ki nektek – válaszoltam nyugodtan.

Az unokám döbbenten nézett rám. Valószínűleg arra számított, hogy örömmel veszem az ötletét, de az én terveim mások voltak.

Saját döntésem

Pár éve elkészítettem a végrendeletet, amiben meghagytam, hogy a lakásomat halálom után eladják, és a befolyt összeget beteg gyerekek támogatására fordítsák. Mikor a lányom ezt megtudta, dühöngeni kezdett.

– Ez igazságtalanság! Ezzel elvagdaltad az unokáid jövőjét! – kiabálta.

A fiam is színre lépett, azzal az ígérettel, hogy gondoskodik rólam, ha cserébe gondolnék az örökségükre. De engem a hirtelen jött „szeretetük” már nem hatott meg.

Ezen a ponton 72 éves vagyok, egészségesnek érzem magam, és elégedett vagyok az életemmel. Nem érzem, hogy alkalmazkodnom kellene bárkihez, vagy változtatnom kellene a döntéseimen.

És ti mit csinálnátok a helyemben? Megengednétek, hogy az unokátok ingyen lakjon nálatok?