Nincs többé: Anyának nem fogom hívni, ne is gondold!…
Anna olyan gyorsan tört magának utat a lakásba, hogy alig nyílt az ajtó, és elkerültem a velünk való találkozást. Meglepve követtem tekintetemmel, vállat vontam, bezártam az ajtót, és nyomban utánanéztem, miért rohant ennyire.
A halk és elégedetlen morgásból nyilvánvalóvá vált, hogy Anna már elfoglalta helyét a konyhában. Ahogy idegesen forgott a székében, számomra világossá vált, hogy nem csak úgy betoppant.
– Kívánsz teát? – kérdeztem, anélkül hogy tudnám, hogyan indítsam a beszélgetést.
– Nem, köszönöm – válaszolt Anna udvariasan, miközben összekulcsolt kézzel ült térdébe.
Felhúztam a szemöldökömet és a saját dolgaimba kezdtem, abban a reményben, hogy ha Anna fontos kérdéssel jött, előbb vagy utóbb előhozza.
Egy tizedik percig feszült csend uralkodott a konyhában, melyet csak a hűtőajtó kopogása tört meg.
– Tegnap a barátnőm esküvőjén voltam. Az ő fia hozott össze engem – kezdte hirtelen Anna, mintha valamire utalna.
– Nos, gratulálok – válaszoltam udvariasan.
– Az esküvő egyszerűen csodálatos volt! Olyan pompával, annyi érzelemmel! – folytatta lelkendezve, majd többértelműen hozzátette: – De ami a leginkább megragadott, az az volt, amikor a menyasszony anyának hívta a barátnőmet. Mindenki a könnyeit nyeltük…
Éreztem, hová tart a beszélgetés, de úgy döntöttem, inkább hallgatok.
– Nos, erre akartam utalni – folytatta Anna, miközben kezeit a hasán összekulcsolta. – Semmilyen fontos kérdéssel érkezett előbb-utóbb szóvá teszi.
– De te magad sem szeretted volna ezt – hívta emlékeztem nyugodtan. – Ezt a feltételt még az esküvőnkön te is tetted.
– Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna – felelte Anna kedvesen, de a szemeiben már nem erről volt szó.
Mindenre tökéletesen emlékeztem: arra is, hogy az esküvőnkön Anna azt mondta:
«Egy ember vagyok annyira, amennyire a fiam anyja vagyok. Nem akarom, hogy bárki más anyának hívjon!»
Abban az időben ez a kijelentés engem nem érintett. Nem terveztem, hogy a férjem anyját másképp szólítsam, így az ügy magától lezárult, és a kapcsolatunk sem változott – Anna nem avatkozott bele a családi ügyekbe, nem adott tanácsot –, így a házasságom Mátéval öt éve zökkenőmentesen működött.
– De miért ez a kérdés most? – kérdeztem, megértve. – Már megszoktam, hogy Annának szólítom.
– A szokások változnak. Ideje elfelejteni! Mostantól anyának fogsz engem szólítani – jelentette ki Anna határozottan.
– Nem! – vágtam vissza. – Nekem csak egy anyám van, és nem foglak így megszólítani!
Anna összehúzta a szemöldökét, és tanítóan szólt:
– Gondold csak át jól, kicsim, hogy aztán ne bánj meg semmit…
Én azonban nem feleltem, csak vállat vontam, és visszatértem a saját dolgaimhoz.
Anna azonban egyértelműen nem hagyta annyiban. Amikor látta, hogy nem vagyok hajlandó azonnal alászállni, elégedetlenül elhagyta a konyhát.
De naivan hittük azt, hogy ezzel véget ért. Még aznap este rájöttem, hogy a harc csak most kezdődik.
Máté, aki munkából hazatért és alig vette le a kabátját, már panaszkodott is:
– Miért ne hívnád anyámat anyának?
– Mert ő nem az én anyám – válaszoltam dühösen. – Annyi éve nem volt erre szüksége, de most hirtelen úgy döntött. Tudod egyáltalán, miért?
Máté elbizonytalanodott; az arcáról látszott, hogy fogalma sincs.
– Tegnap az esküvőn volt, ahol a menyasszony anyának hívta a mostohaanyját. Így döntött, hogy nekem is így kell – magyaráztam. – És te azt akarod, hogy az ő kérésére hirtelen megváltoztassam a viselkedésemet?
Máté ezeket mondta: – Nem kér semmi bonyolultat… Neked nem nehéz, ugye?
– Nem nehéz! Csak én nem akarom! – fakadtam ki.
Máté megsértetten szorította össze a száját, elment a konyhába, és demonstratív módon csendben vette a vacsorát. Attól a naptól kezdve úgy viselkedett, mintha egyedül élnénk a lakásban.
Úgy döntöttem, hogy közvetlenül beszélek Annával. Amikor találkoztunk, Anna győzedelmes arccal fogadott, de semmi jó előjel nem árulkodott belőle.
– Miért okozol viszályt a családunkban? A válásra gondolsz? – kérdeztem, próbálva megőrizni az önuralmamat.
– Te nem tisztelsz engem, – vágott vissza Anna, miközben átrendezte a haját. – Jó, hogy a fiam végre észrevette, és az én oldalamra állt. Minden, amit tőled kérek, az az, hogy ismerd el a hibádat, bocsáss meg, és hívj engem anyának. Nem olyan nehéz, igaz?
– Nem, egyáltalán ne reménykedj! – válaszoltam határozottan. – Nekem van saját anyám!
Ezután elfordultam és határozottan az ajtó felé indultam.
Ám a meglepetések itt még nem ért véget. Otthon Máté dühösen várta:
– Voltál az anyámmal? Ő telefonált nekem! Azt mondja, összekaptál vele, és emiatt megugrott a vérnyomása!
– Milyen vérnyomás? Ő teljesen nyugodt volt! – kiáltottam döbbenve.
Máté azonban nem hallgatott rám; már eldöntötte, hogy én vagyok a hibás. Újra felhívtam Annát:
– Miért hazudsz?
– Nem a te dolgod. Azt akarod, hogy vége legyen minden? Csináld, ahogy mondtam!
– Rendben! – feleltem hirtelen.
– Mi? – csodálkozva kérdezte Anna, aki egyáltalán nem számított ilyen gyors győzelemre.
– Anyának foglak hívni, de csak akkor, ha te is lánynak hívsz engem, – tette hozzá nyugodtan.
A vonalra csend telepedett.
– Nem, így nem megy! – kiáltotta Anna végül dühösen. – Én nem szültelek!
– Nos, akkor én sem szültelek, – mondtam, csodálkozva, aki egyáltalán nem várta ezt. – Úgy tűnik, tisztességes egyezség kezd körvonalazódni.
Anna valamit mormogott, majd hirtelen letette a telefont. Néhány perc múlva csörögött Máté telefonja; a beszélgetés fél órán át tartott, majd zavartan lépett be a szobámba:
– Anyu meggondolta magát. Azt mondja, többé nem akarja, hogy anyának hívjátok őt…
Elmosolyodtam. Most már minden világossá vált: Anna egyáltalán nem akart, hogy lánynak hívjam, mert ő nem nevelt engem.
