Egy csöndes estén történt, amikor a házunkban már mindenki lefeküdt, a gyermekeink csendesen aludtak, és éppen egy gyors zuhanyzást terveztem, miközben Zsuzsa, a feleségem, az ágyban pihent és a tabletjét böngészte. Ahogy a víz alatt ellazítottam magam, hirtelen hallottam, ahogy Dani, a kisfiunk, kiabál és sír, hozzám kiáltva: „Apa!”
A házban minden csend volt, csak Dani sírása hallatszott. Elhagytam a fürdőszobát, hogy megvizsgáljam a helyzetet. Először Zsuzsához fordultam, aki még mindig az ágyban pihent és a tabletjét nézte.
– Miért nem nyugtattad meg Danit? – faggatóztam kissé irritáltan.
– Háromszor próbáltam – válaszolta hűvösen. – De nem engedelmeskedett, úgyhogy feladtam.
Megdöbbentve, de vitatkozás helyett, siettem Dani szobájába. Amikor beléptem, Dani remegő hangon, könnyek között mondta, hogy „Apa, rendetlenséget csináltam.”
Láttam, hogy még mindig reszket, ezért átöleltem, hogy megnyugtassam. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz, majd gyorsan körülnéztem a szobában. Rémülten láttam, hogy padlón és a falakon vörös foltok válnak láthatóvá. A szívem majdnem a torkomban volt, azt hittem, vér. De ahogy a telefonom fényével jobban megvizsgáltam a foltokat, megkönnyebbültem. Csak festék volt. Egy vörös temperafesték, amit délután még ott hagytunk az asztalon.
De még mindig ott volt a kérdés: Miért nem segített neki Zsuzsa? Az a kérdés foglalkoztatott, míg rendet raktam a szobájában, Dani pedig velem volt a nappaliban.
Ezzel a kérdéssel a gondolataimban, a következő nap reggelén, elvittem Danit a nővéremhez, majd felhívtam Zsuzsa édesanyját, hogy beszéljek vele az esti eseményekről.
Az anyósom meghallgatta a történetet, majd mély sóhajjal azt mondta: „Beszéltem vele, de szerintem többről van szó. Nagyon valószínű, hogy Zsuzsa depressziós.” Azt is hozzátette, hogy „Neked is támogatnod kell őt, különben nem fog menni.”
Ezzel a hírtől döbbenten tértem haza, ahol szorosan megöleltem Zsuzsát, és én kértem bocsánatot tőle, amiért nem vettem észre, hogy segítségre van szüksége. Zsuzsa ekkor zokogni kezdett. Hosszan, szinte egy órán át sírt az ölelésemben.
Másnap közösen mentünk el egy családterapeutához, hogy együtt kezeljük a problémáinkat. Azóta sok minden változott. Nehéz időszak volt, de rájöttem, hogy az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb, és hogy együtt minden nehézségen át lehet lendülni.
