Steve kezdett rájönni, hogy a felesége talán soha nem fog beleegyezni abba, hogy örökbefogadja egykori kollégája lányát, Heathert. Ám néhány hét alatt a dolgok váratlan fordulatot vettek.
“Csak a feleségem képes arra, hogy engem, egy rendőrt egyetlen sms-szel pánikba ejtsen.” – viccelődött Steve a kollégáival a kapitányságon.
Ez a vicc jutott eszébe egy napsütéses délutánon, mikor a telefonját bámulta, és azon töprengett, hogyan válaszoljon a felesége, Alice sms-ére, aki azt kérdezte, hol van.
“A feleséged az?”
Kérdezte Heather, miközben újabb kanál fagylaltot nyelt.
“Igen. Nagyon mérges lesz! Már egy órája otthon kéne lennem. Szombat van, és én vagyok az, aki ilyenkor főz..”
“Rávesz téged, hogy főzz? Én máris kedvelem őt!” – kuncogott Heather.
“Ó, tényleg, Heather? Mióta állsz az ő oldalán?”
“Hát, nagyon hasonlít az anyámra. Pontos volt, mindennek megvolt a menetrendje, és ő volt az egyetlen, akitől apám félt. Ó, és gyönyörű volt… annyira gyönyörű!”
Megfogta a kislány kezét, miközben az édesanyjára gondolt, aki akkor halt meg, amikor Heather még csak kétéves volt.
A sors újabb kegyetlen fordulata, hogy Heather apja pontosan két évvel később, ugyanazon a napon vesztette életét.
Steve még mindig emlékezett az utolsó beszélgetésére régi rendőrtársával és barátjával, Jackkel..
“Átéltünk néhány sötét napot… És azoknak a nehéz időszakoknak a súlya a felére csökkent, mert te és én összetartottunk. Te mindig megérezted, mi a baj… Mindig ott voltál, pénzzel, támogató szavakkal, vagy akár egy zacskó élelmiszerrel az ajtóm előtt.”
“Így van. Hová küldjem a számlákat, hogy megtérítsék?” – viccelődött Steve, utolsó okot adta Jacknek a nevetésre.
“Szörnyű barát lehetek, mert még akkor is, amikor tudom, hogy haldoklom egy utolsó szívességet kérek.”
Steve tudta, mit akar mondani.
“Steve.. a lányomnak nem volt könnyű gyerekkora. Megtettem érte, ami tőlem telik. De most teljesen egyedül lesz. Nincs családom, aki befogadná, így egy helyi otthonba fog kerülni. Gondoskodni fognak róla, de félek, hogy úgy fog felnőni, hogy nem fogja tudni, milyen az, ha szeretik.”
“Ezért szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy ott leszel Heather mellett. Ahogy mellettem is ott voltál.”
“Hamarosan meg fogja tanulni, hogy az élet kemény is lehet, és azt akarom, hogy mellette legyél. Ő most már a te lányod, haver. Ígérd meg, hogy elfogadod őt…”
“Megígérem, Jack. Megígérem.”
A kis Heather hangja hozta vissza Steve-et a jelenbe.
“Most már mehetsz. Vacsorát kell készítened… apa!”
Steve sosem kérte, hogy apának szóllítsa. Mosolyogva nézte a lány ártatlanságát, és azt kívánta, bárcsak a felesége végre beleegyezne abba, hogy örökbe fogadják.
Egy héttel később Steve és a felesége, Alice úton voltak a heti látogatásra, hogy megnézzék Heathert. “Ez nem igazságos, Steve” – mondta Alice. “Tudod, hogy szerettem Jacket és a feleségét. De azt is tudod, hogy oka van annak, hogy nem akarom örökbe fogadni Heathert. Keményen dolgoztam, hogy karriert építsek…”
“Ez az én hivatásom, és ez nem változott az elmúlt 12 évben, amióta házasok vagyunk. Miért változna most?”
Ebben a pillanatban Steve megértette, hogy választania kell: vagy kiáll a felesége döntése mellett, vagy betartja az ígéretét, és örökbe fogadja a kis Heathert. “Ó, szia Heather!” Alice megváltoztatta a hangnemét, amikor meglátta maga mögött Heathert, remélve, hogy a kislány nem hallotta meg. “Hogy vagy, kicsim?”
Heather nem tehetett mást, mint hogy csodálkozva bámulta Alice szelíd modorát, szívből jövő nevetését és jószívűségét.
“Ez itt” – mondta Alice, és egy nagy táskát nyújtott Heather kezébe -, egy csomó vadonatúj ruha neked. Steve mondta, hogy szereted az élénk színeket. Szerintem tetszeni fog, amit benne találsz!”
Az egy óra elrepült, és Steve elővette a kocsikulcsát, indulni készülve.
“Köszönöm… anya!” – idegesen mondta az utolsó szót az orra alatt, anélkül, hogy szemkontaktust létesített volna a nővel.
Alice egy pillanatig szótlanul állt, mert sosem gondolta volna, hogy anyának szólítják. Vett egy mély levegőt, összeszedte magát, és búcsúcsókot adott Heathernek.
Heather hangja a hét hátralévő részében Alice fejében visszhangzott. Másképp érzi magát – gondolta, de túlságosan félt bevallani.
Steve még soha nem látta Alice-t ilyen dilemmába veszni. Nyugtalan lábrázása és ábrándozása mosolyra fakasztotta.
A következő héten Alice éppen a szekrényt rendezgette otthon, amikor észrevette, hogy Steve egyik egyenruhanadrágjából kiesett egy összehajtogatott papírdarab.
“Mi ez?” Alice odavitte a papírt Steve-hez.
Steve meglepettnek tűnt. “Ó, ez? Ez csak egy kis rajz, amit Heather készített, mikor két napja meglátogattam. Azt hittem, elvesztettem, de örülök, hogy megtaláltad! Megnézted?”
Alice kinyitotta a papírlapot. Három pálcikafigura volt látható kézen fogva a naplementés égbolt hátterében. A figurák feliratai a következők voltak: “Anya”, “Apa” és “Én”.
Elsőre úgy tűnt, hogy Heather az elhunyt szüleit rajzolta le. De amikor jobban megnézte, a rajz végtelenül sokatmondóvá vált számára.
Az anya pálcikafigurájának rövid haja volt, zöld órája, magas sarkú cipője és egy apró táskája. Alice érezte, hogy megolvad a szíve, amikor felismerte, hogy ő az.
Steve némán állt mellette, miközben Alice letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. “Olyan édes kislány. Nem arról van szó, hogy nem gondolok rá, vagy nem szeretem. Csak az van, hogy…”
“Tudom, drágám. Nem akarom megváltoztatni a véleményedet. Azt akarom, amit te akarsz.”
Úgy tűnt, Steve továbblépett azon, hogy örökbe akarja fogadni Heathert. De Alice most csak arra tudott gondolni, hogyan próbálhatna meg helyet biztosítani a lánynak az életében.
Képzeletbeli menetrendeket készített a fejében. Elképzelte, ahogy elhozza Heathert az iskolából, elviszi edzésre, együtt fogyasztják el a kedvenc fagyiját…
De mindez még mindig csak Alice fejében létezett. Ez egy másfajta csodaország, amit a fejedben teremtettél, Alice! – kuncogott a saját buta gondolatán.
Két hétig még Heather látogatását is kerülte, remélve, hogy az majd segít neki elfelejteni. Egy nap azonban a semmiből előbukkant Steve őrsén, a munkanap közepén.
“Szia! Gondolkodtam..” – mondta Alice olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. “Rég nem láttam már Heathert. Miért nem teszünk holnap egy meglepetéslátogatást Heathernél? Elvihetnénk fagyizni arra az új helyre…”
“Azért jöttél idáig, hogy ezt megkérdezd? Nem kezdődik 15 perc múlva kezdődik a műsorod?” – Steve azt hitte, hallucinál, mert ez valószínűbbnek tűnt, mint hogy a felesége lógjon a munkából.
“Igen, nos, ne válts témát. Gondolod, hogy holnap elmehetnénk?”
Steve, még mindig sokkos állapotban, azt motyogta: “Igen, persze. Persze, hogy elmehetünk.”
Alice több mint izgatott volt, hogy találkozhat a lánnyal, aki annyira szerette őt. Kicsit túlzásba vitte az izgatottságát, és vett neki még egy nagy táskányi ruhát, cipőt és könyvet.
De ahogy Alice kiszállt a kocsiból, Heather éppen egy másikba szállt be.
“Hová viszik?”
Éppen ekkor vette észre Alice-t és Steve-et az otthon egyik felügyelője.
“Ó, jó napot! Épp időben érkeztek, hogy elbúcsúzzanak.”
Alice szíve összeszorult, amikor meglátta, hogy egy könnyes szemű Heather néz vissza rá az autó ablakán keresztül.
“Heather szerencsés lány. Egy jómódú fiatal pár talán érdeklődik a befogadása iránt. Ma Heather megpróbálja velük tölteni a napot, és ha minden jól megy, hamarosan nevelőcsaládja lesz. Legalábbis egy időre.”
Steve nem tudott a felügyelő szavaira koncentrálni. Őt is letaglózta a kisangyal arcára kiülő erőltetett mosoly.
Miközben az autó elindult, Heather bepárásította az üvegablakot, és egy szívjelzéssel ráírta az “anya” szót.
Alice nem tudta visszatartani a könnyeit.
“Nem tudom ezt tovább csinálni. Steve, nem engedhetjük el Heathert!”
“Alice, drágám, biztos vagy benne?” – Steve a saját könnyeit törölgette.
“Biztos! Tudom, hogy a karrierem háttérbe szorul. De nem tehetek úgy, mintha nem látnám, hogy mennyire szüksége van arra, hogy szeressem.”
“Én … majd kitalálom a többit. Haza kell hoznunk őt, Steve!”
Steve és Alice tökéletes, szeretetteljes és kényelmes otthont teremtett legújabb családtagjuknak. Alice úgy döntött, hogy ott akar lenni, amíg Heather megszokja a velük való életet. Ezért a helyi televízió egyik ambiciózus híradós műsorvezetője úgy döntött, hogy kivesz néhány hetet, hogy megismerje a lányát.
Egy szép délután Heather egy rajzzal a kezében futott Alice-hez. “Nézd, anya!”
“Á! Ez pont olyan, mint amit apának rajzoltál néhány hete. És már nagyon messzire jutottál a pálcikafigurák rajzolásától…”
“Pálcika figurák? Soha nem rajzoltam pálcika figurákat. És soha nem adtam apának a rajzaimat…”
Alice és Heather a hűtőszekrényre kitett régi rajzot nézték.
Alice megfordult, hogy Steve-re nézzen. A mélységbe bámult és kétségbeesetten próbált úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne a dologhoz.
Alice átölelte lányát, és elcsípte Steve tekintetét. “Jól kijátszott, biztos úr!” – kuncogott.
Mit tanulunk ebből a történetből?
A gyerekek képesek áttörni a gátlásainkat és megnyitni a szívünket. Alice azt hitte, hogy soha nem akar majd gyerekeket nevelni. De Heather őszinte szeretete és csodálata iránta, mint anyafigura iránt végül megváltoztatta a véleményét.
Az, hogy feltétel nélkül szeretnek, olyan áldás, amit nem szabad elengedni. Alice és Steve is tudta, hogy a kis Heather mennyire megszerette őket. Bár Alice-nek időbe telt, végül elfogadta a gyermek szeretetét, és a sajátjának nevezte.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
via
