Olivia egyetlen fiát vesztette el, és ezáltal minden, még az ünnepek is értelmüket vesztették. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem hallgatta fia hangját a telefonján..
Oliviának sok mindenért hálásnak kellett volna lennie. Volt otthona, bár kicsi. Voltak barátai, akik mindig mosolyogtak, ha találkoztak vele.
De egy tragédia hirtelen összetörte az életét, és már semmit sem tartott fontosnak.
Fia volt élete értelme … és két éve meghalt.
“Az idő, az olyan furcsa dolog..” – gondolta magában Olivia, az ablakban ülve. “Valaki számára két év olyasmi, mint egy örökkévalóság. És olykor olyannak tűnik, mintha Daryl csak tegnap csókolt volna meg, és ígérte volna, hogy hálaadáskor újra meglátogat minket.”
Előrevetítette Daryl mosolyát, azt az örökifjú örömöt a gyerekkori arcán..
“Ma van a hálaadás napja, fiam” – suttogta alig hallhatóan. “Nincs pulyka, de a helyed az asztalnál még mindig ott van érintetlenül. Gyere vissza, jó? Vacsorára… egy ölelésért… vagy egy rendes búcsúért!”
Olivia tisztában volt vele, hogy ez ismét egy könnyekkel teli este lesz, mint már a legtöbb este régóta.
Mára jól megtanulta, hogyan kerülje ki a fájdalmát. Legalábbis néhány órára.
Olivia elővette a telefonját, és elkezdte lapozni a régi képeket, melyek boldogabb időket idéztek fel fiával.
Egy beérkező üzenet hívta felé a figyelmét. Ismeretlen számról érkezett. “Vajon ki lehet ez?” – Olivia felvette a szemüvegét, hogy el tudja olvasni az üzenetet, mikor szíve egy pillanatra megállt.
Fia, Daryl képe jelent meg a képernyőjén…
“Csak álmodok” – gondolta magában. Ha ez egy álom, akkor nem akarja elrontani azzal, hogy kérdéseket tesz fel..
Az üzenetre kattintott. Hangposta volt, így Olivia a lejátszás gombra kattintott, nem tudva, mire számítson.
“Szia, anya!”- ez becsapott Oliviát. Bőre libabőrt kapott. Úgy érezte, öreg szíve nem bír elbírni ezzel, ezért megnyomta a szünet gombot.
Daryl volt az.
Keményen szorította a telefont, megpróbálta csillapítani az izgalmat, hogy ne remegjen a keze.
Mit fog hallani? Valamit, ami mély sebet üt rajta? Valóban képes lesz átvészelni a bánatot?
“Muszáj meghallgatnom. Daryl az! Valahogyan Daryl az!” – mondogatta magában Olivia, és újra lejátszotta a hangfelvételt.
“Szia, anya! Furcsa álmom volt.
Egy olyan helyen voltam, ami a paradicsomhoz hasonlít, mindenfelé ragyogó fehér fény borított körbe.
Én csak ott lebegtem, és a fény ölelt körbe, anya. És próbáltam megtudni, honnan jön a fény. Felnéztem, de se vége, se eleje nem volt.
Ez egészen addig tartott, míg halk éneket nem hallottam. Olyan volt, mintha egy óriási szobában lettem volna, és valaki kívülről énekelt volna.
És amikor felismertem azt a dallamot! Az volt az a bölcsődal, amit te egykor énekeltél nekem, anya. A dal, amit a nagymama énekelt neked, amikor még kicsi voltál.
És éreztem, hogy ott vagy mellettem, otthonosan öleltél, éreztem a hangodat, a melegedet. Annyira hiányoztál, felébredtem és rád gondoltam.
Ekkor jöttem rá: ez lehetett az az érzés, amikor én is ilyen aprócska voltam a pocakodban!
Vajon, te énekeltél nekem ezt a bölcsődalt, amikor a pocakodban voltam, anya?”
Olivia bólintott, és letörölte a könnyeit. Hallgatta, ahogy a fia beszél hozzá. Mintha egy másik világból jött volna ez a hang.
“Egyáltalán nem köszöntem meg neked, amit értünk tettél, ugye, anya?
Sajnos, ez nagy kár. Mert annyi minden van, amit meg kellene köszönnöm. Tehát, ez valójában a hajnali köszönömet jelenti neked, anya” – Daryl nevetése hallatszott.
“Köszönöm, hogy mellettem voltál – jóban és rosszban is. Tudom, hogy nem voltam a legideálisabb fiú.
Nagy hibákat követtem el az életemben- túl sokat hiányoztam, túl korán házasodtam össze, elváltam, elvesztettem a munkahelyemet…
De a te támogatásodnak köszönhetően úrrá tudtam lenni magamon, visszamentem az egyetemre, megszereztem a diplomámat, újra rátaláltam a szerelemre, saját vállalkozásba kezdtem, elismerték a munkámat…
Mindenesetre mindez nem történhetett volna meg nélküled.
Köszönöm, hogy meg akartad nyugtatni a fájdalmamat, legyen szó arról, hogy a megtakart pénzedet kölcsönadtad nekem, amikor mélypontra kerültem, vagy akkor is, amikor a fejemet dörzsölted, amikor nem tudtam aludni a stressztől.
És köszönöm, hogy ennyi évig foglalkoztál az egészségemmel, a boldogságommal és a jólétemmel, ahogyan azzal is, amikor még pici baba voltam a pocakodban.
Szeretlek. És most, hogy jól megy az életem, mindent meg fogok adni neked, amit csak kívánhatsz. Része vagyok neked, és örökké az is maradok, anya. Ahogyan, te is az voltál nekem!
Szeretlek, anya. Nem számít, milyen messze vagyok. Alig várom, hogy találkozzunk hálaadáskor!”
A felvétel véget ért, a szobában pedig ismét eluralkodott a csend.
Olivia annyira belemerült Daryl hangjába, hogy elfeledte, hogy a fia nincs vele azon az estén.
Hagyta, hogy eleredjenek a könnyei, és készült arra, hogy ismét egyedül lesz.
De ekkor csöngettek. Olivia kinézett az ablakon. Egy homályosan ismerős arc volt ott kint, egy fiatalember, a kezében egy csokor virággal.
“Segíthetek valamiben?” – Olivia hangjában rezgett a sírás.
“Jó napot, asszonyom. Steve vagyok.”
“Steve…?” – a név is ismerősnek tűnt.
“Daryl barátja voltam. Csak egy évet ismertem, mielőtt meghalt, de olyan volt, mintha gyerekkori barátok lettünk volna” – vallotta be Steve, majd lenyelt egy nagy adagot.
Olivia beengedte. “Gyere, foglalj helyet. Egy kis kávét?”
“Múlt hétvégén véletlenül megtaláltam a telefonját a lakásomban” – árulta el Steve. “Két éve ott hevert észrevétlenül…”-
Steve elmagyarázta, hogy Daryl az utolsó éjjelét nála töltötte.
“Aznap este nem tudta abbahagyni a beszélgetést magáról. Azt hiszem, ez késztette arra, hogy felvegyen egy üzenetet aznap este. Biztos elfelejtette azt elküldeni…” – magyarázta Steve.
Köszönhette az égnek, hogy megtörtént ez a felvétel. Mert másnap reggel munkába menet Daryl balesetet szenvedett és meghalt.
“Hálaadáskor osztottam meg veled, mert tudtam, hogy enyhíteni fogja a fájdalmat ezen a nehéz napon” – mondta Steve, mély szeretettel a hangjában.
“Köszönöm, fiam. Tényleg segített. Soha nem tudtam elbúcsúzni a fiamtól, és ez… ez valami különleges!” – Olivia könnybe lábadt szemmel suttogta.
Ez a beszélgetés csak a kezdetet jelentette Olivia és Steve barátságának. Az elkövetkező években Olivia egyetlen hálaadást, vagy karácsonyt sem kellett egyedül töltenie.
Daryl helye az asztalnál üres maradt, de most már volt mellette egy hely, ami hetente egyszer mindig be volt foglalva. Ez volt Steve helye.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Egy anya szeretete határtalan. Mint Oliviában, mindannyiunkban van egy olyan anya vagy anyaszerű alak, aki mindent megtett azért, hogy felneveljen minket, és ott legyen mellettünk a legjobban és legrosszabban esetben is.
Ne hagyjuk ki a lehetőséget, hogy felhívjuk az anyánkat. Daryl felvette a telefont, és üzenetet hagyott az édesanyjának, amikor nem tudott nem gondolni rá. És ez végül két évvel később legalább egy kis lezárást és megkönnyebbülést jelentett az édesanyjának.
Oszd meg ezt a történetet a családoddal és barátaiddal, lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket helytöknek.
Ezt a cikket a mindennapi életünkben történt események inspirálták, és egy profi író írta le. Bármilyen hasonlóság a nevekkel és/vagy helyszínekkel csak a véletlen műve. Minden kép családilag illusztrálja a témát.
