Amikor Péter belépett a nappaliba, és meglátta az üres helyet, ahol a hajdani kopott kanapénk állt, arca hirtelen merevvé vált. Tekintetében nem csak meglepetés, hanem pánik is tükröződött.
– Kérlek, mondd, hogy nem dobtad ki… – indította remegő hangján, de már túl késő volt.
Hónapokig könyörögtem neki, hogy szabaduljunk meg attól a vén bútordarabtól. – Péter, mikor viszed már el azt a kanapét? Egy ideje iszonyatosan rászolgált a kukára!– szóltam hozzá újra és újra.
– Majd holnap –felelte minden alkalommal, miközben a telefonját nézte.
De a „holnap” sosem jött el.
Egy bizonyos szombaton végleg elege lett. Kibéreltem egy furgont, egyedül kicipeltem azt a régi, szakadt kanapét a házból, és elvittem a szemétlerakóba. Amikor hazaértem, büszkén néztem a helyére tett új kanapét.
Péter aznap későn ért haza. Amikor szembe találta magát az új kanapéval, arca elsápadt.
– Mi történt itt?– kérdezte döbbenten.
– Meglepetés! – mondtam elégedetten. – Végre megszabadultunk attól a régi vacaktól. Nézd meg, milyen jól néz ki az új kanapé!
Azonban a válaszom helyett Péter arca eltorzult. – Te… kidobtad? Elvitted a szeméttelepre? – kérdezte elképedve.
– Persze! Hónapok óta halasztottad, úgyhogy inkább én intéztem el, – válaszoltam.
Ekkor Péter tekintete kétségbeesetté vált. – Te jó ég…Elvesztetted a tervet!
– Miféle tervet? – kérdeztem zavartan.
Péter a fejét rázta, majd szinte kiabálva felelte: – Nincs idő magyarázni! Öltözz gyorsan, azonnal indulnunk kell a szemétlerakóba!
– A szemétlerakóba? Péter, ez csak egy régi kanapé volt! Mit számít, hogy ott van?
– Majd meglátod! Csak bízz bennem! –vágta rá, miközben már az ajtó felé tartott.
Péter soha nem viselkedett így. Valami súlyos dolognak kellett elfednie a háttérben. Felkaptam a cipőmet, és utána mentem. Az út a szemétlerakóig szótlanul telt.
Péter feszült volt, kezét görcsösen szorította a kormányon. –Végre elárulnád, mi folyik itt? – törtem meg a csendet.
– Majd meglátod, amikor odaérünk –felelte röviden.
Amikor megérkeztünk, Péter azonnal kiugrott az autóból, és odarohant az egyik dolgozóhoz. – Kérem, a feleségem ma hozott ide egy kanapét. Azonnal meg kell találnom!
A dolgozó értetlenkedve nézett rá, de végül beengedte. Péter rohant át a szemétkupacokon, száguldott a régi bútordarab felé.
Néhány perc múlva hirtelen megállt. – Ott van! –kiáltotta, és odarohant a kanapéhoz.
Amikor Péter felemelte a kanapé alját, egy gyűrött, sárga papírt vett elő a bélésből. Kezében a papír remegett, szemében könnyek csillogtak.
– Ezért az egészért? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Ez nem csak egy papír – suttogta Péter. – Ez egy térkép.
Megközelítettem, hogy megtekintsem. A papíron kézzel rajzolt térkép szerepelt, színessel megrajzolt és gyermeki betűkkel. Péter hangja elcsuklott, amikor megszólalt: – Ez az én és Ákos testvérem térképe volt.
Péter elmesélte, hogy Ákos, a fiatalabb testvére, családi tragédia miatt vesztette életét, amikor még gyerekek voltak. A térkép a közös titkuk volt, amelyet a kanapé bélésében titkoltak el.
– Ez az egyetlen dolog, ami még Ákosból megmaradt – mondta könnyes szemmel Péter. – Ez az utolsó emlékem róla.
Megrendülve hallgattam a történetét, és érzékeltem, hogy valami megváltozik bennem. Ez a kanapé Péter számára nem csak egy bútordarab volt, hanem a múltjának egy darabja, amitől sosem akart megválni.
Otthon azonnal bekereteztük a térképet, és felakasztottuk a nappalink falára. Minden alkalommal, amikor ránéztünk, eszünkbe jutott Ákos, és rájöttünk, hogy mennyire fontosak az emlékek.
Amikor gyerekeink idősebbek lettek, Péter elmesélte nekik a történetet. Gyerekeink ámulva hallgattak, majd maguk is elkezdték a saját térképüket rajzolni.
– Nézd, apa! Ez a mi térképünk! – ordították örömmel, miközben büszkén mutatták művüket.
Péter boldogan nézte őket, és érezhető volt rajta, hogy végre békére talált. A múlt sebei helyett az emlékek melegsége töltötte be a szívét.
Ez az esemény emlékeztet arra, hogy néha az legapróbb dolgok is hatalmas jelentősége lehet, és képesek vagyunk új életet adni a múltunk fájdalmas részeinek is.
