Egy utcán élő férfi tulajdonképpen és váratlanul találkozik egy kislánnyal, aki csak fejére bíztatva volt, kétségbeesetten sír. A férfi ráérez, hogy segítenie kell, és megteszi a legvégső lépést, hogy meglelje a gyermek szüleit. Amikor ennek ellenére kudarcot vall, radikális döntést hoz és valami olyat tesz, amiért percrek alatt büntetést kockáztat…
Az élet gyakran ad második esélyeket, néha még többször is, az azonban, hogyan élünk velük, tőlünk függ. A történetünkben szereplő hajléktalan férfi példája zseniális bizonyítéka annak, hogy ezek az újrakezdési lehetőségek felfoghatatlan erővel rendelkeznek és a legrosszabb napokat a legfényesebbekké tudják átalakítani.
Jonathan elég szürke napokat élt. Több mint tizenöt éve vehette birtokba az utca hidegét, miután egy hatalmas árvíz felszívta életét. Egy ilyen állapotban nehéz lenne gondolni újrakezdésre. Egészen arra a napra, amikor teljesen másképpen alakult minden.
Járókelőktől tartogató rendőrök elől menekülve bújt el Jonathan egy fal mögött, amikor is véletlenül észrevett egy kislányt az út közepén, aki teljesen elveszettnek és szomorúnak tűnt, és reménytelenül sírt…
Jonathan tudta, hogy szinte lehetetlenségnek számít, hogy szembe nézzen a gyerekkel. Persze megpróbálta elhagyni a helyszínt, hogy ne kelljen belesodódnia egy újabb bonyodalomba. Csakhogy a lányka kétségbeesetten zokogott, így nem tudott hátat fordítani. Összeszedte minden bátorságát, a kocsmai tűzharcban a gyümölcsöt a zsebébe csúsztatta és odasétált a kislányhoz.
“Hé, kisbarátom, mi a baj? Egyedül vagy itt. Hol vannak a szüleid?”
Jonathan beszerezte körül, biztos ami biztos alapon, nehogy bárki észrevegye jelenlétét. A napja már eddig is zavarosra sikeredett, ha valaki meghallotta volna beszélgetésüket, nagy a veszély, hogy még nagyobb bajba kerülne.
A kislányt elborította a félelem. Acsargatta szemét, majd elkezdett beszélni: “Haza akarok menni a mamámhoz és a papámhoz. Segítsen meg, kérlek…”
“Mhm… Miért vagy itt? És mi a neved?” – kérdezte őt alaposan tanulmányozva.
“Ashley vagyok. A cica után futottam. Amikor megfordultam, hogy hazamenjek, nem emlékeztem az útvonalra.”
Jonathan ismét körbesandított. A kereszteződés három irányba ágazott el, de Ashleynak fogalma sem volt, melyik út vezetne haza.
El kellett döntenie, hogy viszi-e a kislányt a rendőrségre, ahol minden bizonnyal letartóztatnák, vagy hagyja, hogy csak úgy magára maradjon.
Parányi töprengés után Jonathan eldöntötte, hogy ő fog a lány segítségére lenni. Az összes szomszédos házat körbesétálta, hogy lemérje szüleinek jelenlétét. Csakhogy ez messze nem volt egyszerű feladat.
Az időt a napnyugta jelölte és még a sötétedés előtt elő kellett kerülniük Ashley szüleinek. Számtalan útjelzőt koppintott meg, de senki nem jelezte: ismerik a lányt. Ashleyn pedig egyre inkább jöttek be az éhségérzetek, ezért Jonathan átnyújtotta neki a nap folyamán elkapott gyümölcsöt. Így legalább volt némi vacsorára.
Az időjárás hasítóvá vált, mire Jonathan levetette a kabátját, és Ashleyn terítgette, hogy melegen tartson. Mindent felsorakoztatott, hogy eljuttassa a kislányt a szüleihez, de sikertelenséget hozott minden próbálkozása.
Ashley újra elkezdett zokogni, mire Jonathan tanácstalanná vált. Nem engedhette, hogy a kislány rajta keresztül kénytelen legyen az utcán éjszakázni, ezért felállt és egy hozzá adott eseményt követően lépett a helyi rendőrségre, ahol könyörgött, hogy segítsenek a kislánynak megtalálni a szüleit.
“Irány a cella!” – szólt a feladatot vállaló rendőr. Jonathan bűntudatosan gubbasztott, és folyamatosan csak Ashley aggasztgatta.
“Uram, kérlek, segítsen neki…” – kérlelte könyörgösen.
A rendőrök kikezdték Ashleyt. Megvizsgálták az eltűnésről szóló bejelentéseket, de nem találtak semmit. Később szólt a telefon egy azonos városból bejelentett házaspárból, akik bejelentést tettek egy eltűnt gyermekről.
“A kislányt Ashleynek hívják?” – kérdezte a rendőrfőnök a másik rendőrtől.
“Igen, öt éves” – felelte a rendőr.
A kislányt azonnal elszállították a szüleihez, Jonathan pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel a cellában. Óriási boldogság áradt szét benne, hogy Ashleynek végre sikerült hazamennie.
Kész felkészülni egy hosszas börtönbüntetésre. Azonban, már a második napon valami szokatlant tapasztalt, amikor is két idegen személy ment hozzá egy életét megváltoztató hírrel.
“Szép napot…” – mondta egy tökéletesen ismeretlen férfi. “Azért jöttem, hogy leteszem az óvadékot azért az úriembérért.”
Döbbenten érezte Jonathan szemét kiszáradni, amikor Alexre mutatott…
“Kifizettük a büntetést, itt vannak a papírok. Kérlek, engedd ki” – tett hozzá Alex.
Néhány perc múlva Jonathant szabadlábra helyezték. Egészen addig nem tudta mi történik, amíg a házaspár elő nem rukkolt egy iránta a teljes életét átformáló ajánlattal.
“Szép napot, én vagyok Alex, Ashley édesapja, a társam pedig a feleségem, Samantha.”
“Jonathan…”
“A lányunk mesélt rólad az elmúlt éjjel. Mindig hálás leszek, amiért segítettél neki. Nem is tudnánk elképzelni mi lett volna vele, ha nem találkozol vele. Hálásak vagyunk!” – mondta Samantha.
Jonathan meghatódott a hálaadásuktól. Megköszönte nekik, hogy kihúzták a csávából, majd pedig egy újabb csodát tett.
“Van egy kis nyaralónk, amit kiadnánk neked. Onnan ingyen lakhatnál” – tárta fel Alex.
“Ù istenem… Tényleg?” – kiabált Jonathan örömtől.
“Én tudom, hogy ez egy csepp a tengerben a segítségedhez képest. De tényleg fogadd el.”
Jonathan nagy örömére Alex egy döntő biztonságiállást is ajánlott számára.
“Köszönöm szépen! Nem tudom, hogyan lehetnék elég hálás a kedvességedért” – szögezte le könnycseppjei között Jonathan.
“Nem kell hálállnod, megérdemled!” – mondta Samantha.
Jonathan nagy örömmel elfogadta az ajánlatokat. Aznap visszanyerte reményét és újra hitt a csodákban. Jonathan, az utca embere, aki korábban elátkozta saját sorsát, kapott egy új esélyt az életben, ami csodálatos napokkal, és egy hivatott otthonnal ajándékozta meg.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
A jóság visszatéríti önmagát. Annak ellenére, hogy tudta, hogy letartóztatják egy kis lopás miatt, Jonathan bevitte Ashley-t a rendőrségre, hogy segítsen megtalálni a szüleit. A végén ez a jelentős és önzetlen vándorlás a következő napon megjutalmazta, amikor a lány szülei kifizették az óvadékát, és lakhatásával és munkával ellátták.
A jóság ismeri életünk második lehetőségét. Jonathan több mint öt éven át élt az utcán, nem hitt sem a csodákban, sem a második lehetőségekben. Aztán váratlanul jutalmazták a kedvességért, hogy segített megtalálni a szülőket az elveszett kislánynak.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal! A történet nem csupán növelni fogja napjaikat, de inspirációt is szerezhetsz belőle.
Ez a cikk egy valódi élettörténet ihlette, amit egy szakértő író alkotott. Bármilyen hasonlóság a nevekkel és/vagy a helyszínekkel a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
