Szülőkkel való kapcsolatunk rendkívül fontos az életünkben. Valamikor azonban ebből a kapcsolatból ki kell nőnünk, vagy elszakadni tőle, ami a szüleink érzelmi reakciójától függ. Ebben az írásban osztom meg veletek személyes történetemet és azt, hogy hogyan lettem végül felnőtt.
A szüleimmel való kapcsolat mindig összetett volt. Miután apám már egyéves koromban elhagyta anyámat, hamarosan megjelent egy új apakép az életünkben. Az apám nem támogatta anyámat, mindig panaszkodott és vádaskodott neki, hogy „Elrontottad a fiatalságomat, jobb lett volna, ha inkább tanulok, mint hogy megszületted.”
Hiperaktív, örökké mozgó gyerek voltam, ami tovább rontott anyám iránti érzéseit. Úgy tűnt, soha se tudtam helyesen elvégezni semmit számára. Amikor hatéves koromban megszületett öcsém, én már abszolút másodlagossá váltam az életében. Az összes figyelmét öcsém kapta, én csak a házimunkában voltam hasznos. Panaszkodni felesleges volt, ő már csak öcsémet látta. Nem érdekeltem őt. Végre volt valaki akit szeretett, végre volt egy „igazi” férje (szemben az apámmal). Én csak egy „hibázás” voltam az életében, ami már nem korrigálható.
Ebben a szeretet nélküli környezetben nőttem fel. Nevelőapám soha nem foglalkozott velem, anyám pedig mindenért megbüntetett: a rossz jegyekért, egy elvesztett esernyőért, vagy egy összetört tányérért. Tizenhat évesen rájöttem, hogy a szüleim inkább ellenségeim, mint barátaim. Miután anyám így beszélt: „Bárcsak már felnőnél és elhagynád ezt a házat”, rájöttem, hogy soha nem lesz boldogságom ott. Egyik este anyám azt mondta, keressek magamnak egy férjet, aki meg tud tartani, és ne számítsak örökségre, mert minden öcsémé lesz. Ő fiú, így neki többre van szüksége.
A feszültség anyámmal élhetetlenné tette az otthonában való maradást. Hasszantatlannak éreztem magam a családjukban, mintha csak a gond lennék. Tizenegy évvel ezelőtt, tizennyolc évesen, elhagytam az otthont. Dolgoznom kellett tanulmányaim mellett, hogy meg tudjam fizetni az albérletet. Megpróbáltam tartani a kapcsolatot a családommal, de végül otthagytam őket.
Négy évig tartott mire végeztem az egyetemmel, és a szakmámban kaphattam állást. Mióta egyedül már voltam, a saját lakás hiánya mindig is probléma volt. Nyolc évbe telt, mire meg tudtam venni saját egy szobás lakásomat. Két évvel később befejeztem a felújítást, és tíz év vándorlás után végre otthonra leltem. Nem voltak gyerekeim és nem mentem férjhez, mert tudtam, hogy ez most nem jönne ki az életemből. Egyedül barkácsoztam keresztül az életen, egy gyermek pedig teljesen tönkretett volna.
Most már megállapodtam: stabil munkahelyem van, saját otthonom, és egy partner, akivel talán majd a jövőben gyerekeknek is adunk otthont. Nemrég azonban anyám felhívott. Egy barátságos hangon kérdezte, hogy vagyok, és javasolta, hogy béküljünk ki. Azt mondta, hogy lelkiismeret-furdalása van miattam, és szeretne bocsánatot kérni.
Felvettem a telefont, de én azt mondtam neki, hogy nincs szükségem a bocsánatkérésére és őre sem. Amikor hallottam a hangját, eszembe jutott a szenvedés, a kemény munka évei, a folyamatlan fáradosás, a összetört lelkem. Azt mondtam neki, hogy nem szeretném tartani tovább a kapcsolatot, mert megtanultam élni nélküle. Szabadon élek az életemet, nincs már semmi közöm hozzá.
A válasza az volt, hogy még fiatal vagyok, és egy nap megbánom, hogy ilyen hozzáállással szembenéztem vele. Azt mondta, hogy hálátlan vagyok, és talán–egyszer megváltozom. Időnként bűntudatot érzek, de nem engedem, hogy a haragom elszálljon. És úgy látszik, ő se igényli ezt.
