Otthon voltam, abban a lakásban, amit mindig is saját erőmből sikerült berendeznem, mikor bámulva kaptam az abszurd kérésen.
„Tehát komolyan azt szeretnéd, hogy kifizessem az anyósod tartozásait?” – Kérdeztem újra, próbálva megőrizni a higgadtságomat.
„Anyám, hát nem olyan nagy összeg ez neked. Hosszú éveken át dolgoztál külföldön, vannak megtakarításaid. És az anyósom sok vesződségtől kímélt meg minket, legyen szó a gyerekekről, házimunkáról vagy éppen az ünnepek szervezéséről. Az adósságok mind a mi érdekünket szolgálják.”
Próbáltam rendezni a gondolataimat. Valóban, sok évet dolgoztam külföldön, hogy segíteni tudjak a gyerekeimnek. Köszönhetően annak, mindkét gyermekem lakáshoz jutott. De a lányom kérését most abszurdnak éreztem.
„Hogyan gondolod, hogy az ő adóssága az nekem is tekinthető ilyennek? Én nem tartozom neki semmivel. Miért nem tudjátok magatok kezelni ezeket a helyzeteket? Miért mindig hozzám fordultok ilyenkor?”
Lányom nagyot sóhajtott, összekulcsolta a karjait a mellén, majd folytatta a magyarázatát:
„Anyám, most nehéz helyzetben vagyunk. A férjem új munkahelyen kezdett, én pedig gyeden vagyok. Honnan szerezzünk ilyen hirtelen ekkora összeget? Tudod, hogy az anyósom mindig segíteni szokott nekünk. Sokat vigyáz az unokákra, hogy nekünk legyen egy kis szabadidőnk. Ő nem idegen számunkra.”
Az a „nem idegen” kifejezés keserű mosolyt csalt az arcomra. Azt is tudtam, milyen is pontosan az anyósom. Nehéz természetű nő, aki mindig beleszól a család dolgaiba, kéretlen tanácsokkal bombázva minket.
„Figyelj, lányom, ne legyünk álszentek. Ha ő tényleg ilyen jó, akkor miért nem mesélt az adósságairól korábban? Hogy lehetett összegyűjteni ekkora összeget és titokban tartani ezt előttem?”
Lányom szót akart szólni, de folytattam:
„Tudod jól, hogyan kerestem meg ezt a pénzt? Éveken át mások házait takarítottam, idős emberekkel foglalkoztam, napi 12 órákat dolgoztam, hogy neked és a bátyádnak biztos jövőt tudjak biztosítani. És most azt kéred, hogy adjam el 100 ezer forintot egy számomra idegen ember adósságaira?”
„Anyám, de hát nekünk is szükségünk lesz a pénzre! Mindig azt mondtad, hogy mindent megteszel a boldogságunkért. És most szégyenlem a szemébe nézni az anyósomnak!”
Ez a „szégyenérzet” volt az utolsó csepp a pohárban.
„Azt gondolod, hogy szégyellned kellene engem? Vagy azt, hogy Spanyolországban pénzt nyomtatnak? Szeretlek, lányom, szeretem az unokáimat. De ésszerű határok között kell segítenünk egymást. Az anyósod adósságai az ő felelősségei. Sajnálom, de ezt nem tudom megtenni.”
A lányom megsértődött.
„Rendben, értem. Legalább egyszer támogatnálhatnál minket, de te, mint mindig…”
A lányom felállt és elment, a gondolataimmal magamra hagyva. Szeretem a lányomat, mindig is igyekeztem a legjobbat nyújtani neki. De most biztos vagyok benne, hogy helyes döntést hoztam: nem adhatom oda a nehezen megkeresett pénzemet az anyósának.
Miért tenném ezt? Miért kellene a saját megtakarításaimat mások hibáinak megoldására használnom?
Az a kérdés csak, hogy megérti-e ezt a lányom? Vagy talán tényleg adnom kellett volna a pénzt, hogy megőrizzem a kapcsolatunkat? Te mit tennél a helyemben?
