Anyósom újévi meghívása: hogy tett véget sorsdöntő döntésem a végeláthatatlannak tűnő ünnepi látogatásainak

„Eljövök hozzátok az újévre!” – jelentette ki szókimondó anyósom, Irén néni, telefonon, a felhívásaim listájára hivatkozva. Férjem, Vili, a helyzeten vígasztalódva próbált engem megnyugtatni: „Éva, ne légy ilyen. Tudod, hogy anyámnak érzékeny a gyomra. Nem ehet bármit, különösen nem zsíros és fűszeres ételeket. Ezért állította össze a listáját.”

– Vagy talán jobb lett volna, ha otthon marad és nem rontja el az egész ünnepünket a „gyomrával”? – helyeztem a dolgokat helyettes perspektívába, szinte fojtogatva a mérgem. Frusztrált voltam, amiért anyósom mindig meghiúsítja a terveinket.

– Hagyd, Éva. Már nem tudsz változtatni rajta, már megvette a vonatjegyet – zárta a szóváltást Vili.

Tervünk az volt, hogy az újévet harmadszor is anyósommal töltjük, miközben a barátainkkal, Zoliékkal szilveszterezünk a hétvégi házukban. Olvasztottuk a lehetőségét, hogy idén végre sikerül összehozni. A makacs anyósunk viszont ezt újra meghiúsította.

A barátaink már poénkodni kezdtek ezzel:

– Megint jön a Jégkirálynő? Akkor legalább szerezd neki egy jelmezt! Talán talál magának valami Télapót, hogy ne kelljen mindenkinek hallania a panaszkodását?

A barátaink számára ez vicces volt, de nekem egyáltalán nem. A haragom percről percre nőtt.

„Hogyan vehetnék véget ezeknek a véget nem érő látogatásoknak? Talán itt az ideje, hogy inkább otthon maradjon és ne rontsa el mások ünnepét?” – mormogtam magamban, miközben azon töprengtem, hova vezetne ez a helyzet.

„Érzékeny a gyomra? Ne nevettess! Ezt esetleg Vilinél elhiszem, de nekem nem. Olyan egészséges, mint a makk! Biztosan ő állította össze azt az étellistát, hogy megtjártassa a kedvemet. Na, Irén néni, most megmutatom, hogyan kell ténylegesen elrontani egy ünnepet!” – döntöttem el, miközben egy terv formálódott a fejemben.

Még a férjemnek sem említettem a terveimet. Nem akarom elrontani a poént előre, sokkal természetesebbnek és érdekesebbnek tűnik így.

Mondtam a barátaimnak, hogy biztosan megyünk a hétvégi házba, de lehet, hogy kicsit késünk.

„Még ha késünk is, mindenképpen együtt szilveszterezünk. Csak várjatok ránk” – biztattam őket telefonon.

De eszemben sem volt az, hogy anyósom listájáról főzzek. Semmi esetre sem készíteném el számára az „ínycsiklandó” pulykafasírtot narancs brokkolival vagy a fűszeres párolt halat! „Ő parancsolgathat otthon, de vendégségben eszik azt, amit elé tesznek. Ez a szabály, és nem én találtam ki” – gondoltam magamban.

Ehelyett egy sokkal fontosabb feladattal kezdtem foglalkozni.

Eszembe jutott egy vidám eset, ami öt évvel ezelőtt történt egy esküvőn. Nagynéném, Olga néni, az extrém személyisége miatt egy igazi karakter volt. Az energikus, előretörő személyisége senkit sem hagyott hidegen. Az erős akaratával, a határozottságával és a vitázási hajlamával mindig kiállt az igaza mellett.

Az esküvőn sikerült összevesznie anyósommal, Irén nénivel. Olga néni kedvenc cigarettája lett az a fegyver, amellyel teljesen megsemmisítette Irén néni meggyőződését a „tisztességes viselkedésről az ünnepeken”. Anyósom az esettől fel nem térve, még egy évig emlegette a „szemtelen rokonát”. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt az epizódot az én javamra fordítom.

Ezért felhívtam a nagynénémet.

– Szia, unokahúgom! – harsogta Olga a telefonba. – Hogy vagy? Végre eszedbe jutott az öreg néni? Nektek, fiatalság, nincs lelkiismeretetek!

– Olga néni, csak meg akartalak hívni szilveszterezni. Mindenkire hiába vár egyedül az ünnepekkor? Gyere, lazítsunk egy kicsit, és dumáljunk. Még nem is láttad az én kisfiamat, Öcsikém már négyéves – kezdtem el a tervemet.

– Hát ha már így hívsz, eljövök. Miért ne? Leszek nektek a Télapó! – egyezett bele Olga néni lelkesen.

„És a Jégkirálynő már megvan” – gondoltam magamban, alig visszafojtott mosollyal, és így szóltam:

– Alig várom az érkezésedet. Amikor megérkezel a pályaudvarra, hívd fel, Vili eléd megy.

A tervem első része sikerült. Csak az újévet kellett kivárnom.

Mint mindig, anyósom panaszokkal érkezett. Az utitársai hangoskodtak a vonaton, és nem hagyták őt aludni. Vili a forgalom miatt késett, ezért várnia kellett rá. A vacsoráján pedig semmi sem volt a „diétás” listájáról.

– Úgy tűnik, éhesen kell feküdnöm – fejezte ki anyósom morcosan, majd visszavonult a szobájába, csak futólag meglegyintette Öcsi fejét.

December 31-e reggele elérkezett. Izgatottan vártam a nagynéném érkezését, és elképzeltem, hogyan működhet a tervem.

Este, amikor minden készen állt, Vili belépett a lakásba Olga nénivel. Hangosan nevetve, már a küszöbtől kezdve mindenkinek gratulált a közelgő ünnephez. Anyósom rémülten nézett rá.

– Nos, Irén, ünnepeljünk! – jelentette ki Olga néni vidáman, és nem várta meg a választ.

Az est fénypontja nagynéném kérdése volt:

– Ti, fiatalok, nem jönnek a barátaitok? Mi, Irénkével, jól elvagyunk.

Én pedig, anélkül, hogy egy pillanatot is veszítettem volna, így válaszoltam:

– De igen, éppen most készülünk. Igaz, Irén néni?

Anyósom tiltakozni próbált, de én már elkezdtem készülődni.

Az este nagyszerűen telt a barátokkal. Az anyósom pedig alig várta a reggelt, hogy összepakolhassa a cuccait.

– Inkább otthon töltöm az ünnepeket, olyan emberekkel, akik megértik engem – mondta hűvösen.

A következő évben eszébe sem jutott, hogy eljöjjön hozzánk ünnepelni. Vili és én végre úgy ünnepeltük az újévet, ahogy mindig is szerettük volna.