Életem során, az elmúlt 58 évben, számtalan kihívás ért. Az élet sohasem könnyített meg semmit. Korán házasodtam és reméltem, hogy jön a boldogság, ám a házasságom nem hozta meg ezt számomra. A pénz mindig is kevés volt, főleg, amikor férjem elveszítette az állását, és az én vállamon nyugodott minden teher. Állandóan veszekedtünk, és gyakran többet éreztem magam a családi „férfi szerepben” mint nőként.
„Mi a helyzet, nincs mit enni? Még mindig a tegnapinak a borcsa? Jobb lenne, ha a kutyának dobnád!” – kiáltotta a férjem.
10 éves lányunk volt, Marika. Folyamatosan nőtt, megfelelő ruházatra, iskolai kötelezettségekre és extra órákra volt szüksége. Munkám a pénztárban kevés volt a megélhetéshez.
Egy nap rájöttem, hogy nem folytathatom tovább így. Egy újabb veszekedés után beadattam a válókeresetet. Fájdalmas volt és rettegtem, de nem láttam más kiutat. Anyámhoz vittem Marikát, majd külföldre mentem dolgozni. Talán sokan rossz anyának tartják emiatt, de akkor nem volt más választásom.
Gyárakban, farmokon dolgoztam, néha éjszaka és nappal is. Minden pénzt a lányomnak küldtem, hogy gondoskodjon róla, a maradékot megtakarítottam. Ez nem volt élet, csak puszta túlélés. Marikáért tettem mindezt, mert azt szerettem volna, ha normális gyerekkora van, és szebb jövője van.
Tizenhét év eltelt. Azok az évek kemény munkával teltek, de megérte. A lányom felnőtt és megházasodott, gyermekük született. Egy olyan lakásban élnek, amit az anyám halála után örököltek. Azt gondoltam, most már végre nyugodtan pihenhetek. De a kapcsolatom Marikával kezdett megváltozni.
Megszokta, hogy anyagilag mindig segítek. Sőt, még a férje is gyakran kérdezte: „Anya, mennyi pénzed van a számládon?”
Egy nap elhatároztam, hogy elég volt. Nekem is joga van a saját életemhez. Minden megtakarításomat összegyűjtöttöm, telket vettem Budapest környékén, és elkezdtem építeni egy házat. Tágas, kényelmes, kerttel, veteményessel, sőt, még egy kis medencével is. Ez volt az álmom. Sok év kemény munkája után végre meg akartam teremteni a saját kis nyugodt sarkomat.
Amikor Marika megtudta, dühbe gurult. „Anyu, komolyan ezt a házat akarod? Minek van erre szükséged? Már 58 éves vagy! Egyedül fogsz ott lakni? Miért nem beszéltél erről velem? Mi itt egy egyszobás lakásban szorongunk, te meg magadnak úszómedencét építesz!”
„Marika, ez az én pénzem, én kerestem meg. Van egy lakásod, amit rád hagytam. Most szeretnék valamit tenni magamért.”
„Milyen ‘én pénzem’? – közbevágott vejem, Péter. „Család vagyunk! Segíthetnél nekünk! Miért gondolsz csak magadra?”
„Mert tizenhét évig csak rátok gondoltam” – válaszoltam. „Elmentem dolgozni, hogy semmillőben ne szenvedjetek hiányt. Most nyugalomra vágyom.”
„Nyugodalmat szeretnél? Inkább időskorunkra kéne spórolnunk, nem házakra költeni. Mi lesz, ha megbetegszel? Gondoltál erre?”
„Igen, gondoltam” – mondtam nyugodtan. „Ezért szeretnék a saját házamban élni. Mit történik, ha meghalok? Mindent rátok hagyok.”
„Ó, ez mind nekünk van? Köszönöm, anya. De nekünk most kell a segítség, nem száz év múlva!”
Ez a beszélgetés falat húzott közénk. Marika ritkábban hív fel, és ha igen, akkor rideg. Péter pedig már nem törődik velem.
Fáj a szívem. Azt hiszik, önző vagyok. De miért kellene mindig feláldoznom magam? Miért ne élhetnék én is a saját életemet?
Nem tudom, mi lesz a jövőben. Talán megértenek, talán nem. De egyben biztos vagyok: többet nem leszek csak egy „pénztárca”. Én is megérdemlem a boldogságot.
