Egy parkban, egy gyermek megkéri az apját, hogy segítsenek egy lehúzott arcú idős férfiúnak. Az apa helyesel, és közeledik az illető felé, nem sejtve, hogy azáltal sürgetően előhívja a saját múltjának fájdalmas emlékeit.
Colin rendszeresen elvitte hatéves fiát, Ethant a parkba. Mígnem Ethan a pajtásaival játszadozott, Colin megfigyelően üldögélt egy padon. Egy bizonyos napon azonban az események különös fordulatot vettek.
Amíg Ethan játszott, Colin a saját gyermekkorának eseményeibe merülve elmélkedett. Ethanval ellentétben Colinnek nem volt békében eltöltött gyermekkora. Árva volt, egy család összefogadta, de ő nem maradt sokáig velük.
Az örökbefogadó szülők, Morris és Jane, csecsemőként fogadták örökbe és iránta erősebb érzelemmel viseltettek, mint bármi más iránt, azonban dolgok elkezdtek változni egy évvel az örökbefogadás után. Morris és Jane kapcsolata megfakult és végül elváltak.
Ezután Jane megtalálta Robertet, aki kipótolta azt a nagy hiánya, amit Morris hagyott Collins életben. A dolgok ezek után végül visszaálltak a normális kerékvágásba, de tragédia történt, amikor Jane szívrohamban elhunyt. Robertnek nem járt Colin jogi felügyelete, és a gyerek visszakerült az árvaházba.
Egy bizonyos napon Robert megzarándokolt az árvaházba, és meggyőzte Colint, hogy visszahozza őt. “Nem hagyom itt, Colin!” – jelentette ki némi aggodalommal a hangjában. “Megígérem, hogy nagyon hamarosan visszajövök érted.”
De ennek a napnak az eljövetelét sohasem láthattták. Robert elpárolgott, és soha nem jött vissza Colinért. Gyerekként nem értette, hogy Robert miért csapta be őt, és miért hagyta őt cserben. De nem sokkal ezután összefogadta egy új család, és végül mégiscsak sikerült megélnie egy normális gyermekkort.
Teltek az évek, és Collinsa már saját családja volt. Azonban a múltja még mindig maró szemrehánással köszködött. Nap mint nap gondolatban azt a parkban: “Soha nem fogom magamra hagyni Ethant. Nem fogom elkövetni azt, amit Robert elkövetett velem!” – fogadta meg magának, miközben elmélkedett.
Hirtelen Ethan rohant oda hozzá. “Apa, tökös apó! Valaki segítségre szorul! Egy eledel korú úr nyugtalanul sírdogál, apa!” – hangzott a szániból, szakíva Colin gondolkozását.
“Huh… hol?”
“Ahhoz felé, apa!” – újságolta Ethan és mutatott egy közeli padra, ahol egy öreg ruhás férfi nyúzottan sírdogált. “Megkérdeztem tőle, hogy hozzak neki egy csepp vizet. Mondtam neki, hogy nem hagyhatom magam ott elgyepálni anélkül, hogy előbb apának tennék említést róla. Segítenünk kell neki, apa!”
“Helyes, Ethan! Térj vissza és játszadozz tovább! Apa meg fogja segíteni őt, jó?”
Ethan odabólintott, és visszaosont a játszótársaihoz, eközben Colin megközelítette a férfiút. “Elnézést, úr” – nyugodtan megszólította. “Bajban lehetek?”
A férfiú fölnézett, és Colin látta, hogy a szemekétre pirosan megereszkedtek a zokogástól.
“Elhozna nekem egy csepp vizet?” – olyan hangon könyörgött, melynek remegett a hangozása. “Nem kéne, ha nem fájna a térdem. Nagyon hálás lennék, ha hajlandó lenne segíteni… Tessék” – elővett néhány hézagos téglát, és átnyújtotta Collinsnak. “Egy boltban van némi csepp víz a szomszédban… kérem…”
“Persze, úr, nem kérdéses” – válaszolta Colin, és elsietett egy helyi boltba kinyitni egy üveg vizet.
Amikor visszaérkezett, gyorsan észrevette, hogy Ethan az öreg ruhás férfiú mellett ül, és szellemes csevejet tart vele. “Apa! Hát itt vagy! … Rosszul éreztem magam, hogy itt hagyom őt egyedül szomorúan sírdogálni, ezért vigyáztam rá. Most hajlandó vagyok visszamenni játszani. Szia!” – súgta oda, mikor elosont.
Colin vigyázva szemlélte, ahogy Ethan cselekszik a többi gyerekkel játszva, és büszkeséggel töltötte el őt, hogy ilyen kedélyemet volt a férfiúval.
“Biztosan jól van, úr?” – kérdezte Colin, miközben áttolta neki a vizes cumisüvegét. “Ha még szüksége van rá valamire, kérlek, szóljon.”
Az úriember meglóbálta a fejét. “Jól vagyok, fiú, de..” – nem bírt kimenni a hangján. “Nem jön fárasztónak elő, ha beszélgetünk néhányat? Súlyosnak nagyon érezem magam ma. Feltételezem, sokkal jobban vélném magam, ha ki tudnám erőltetni a gondoltamot. Nem akarok kezdeményező lenni, bár….”
“Nincs rajta semmi, úr” – köszönt vissza Collins mosolyogva, miközben helyet foglalt mellette. “Ha jobban érzi magát, csak rajta… Az én füleim nyitottak.”
“Megköszönöm” – felelt az idős férfiú. “A fia modernébként nagyon kedves. Jól nevelte… Gyakorlatilag nagyon emlékeztet a múltam egy részére” – mondta, és elkezdte mesélni a történetét.
A férfiú elmondta, hogy nemis olyan régen egy elvesztett gyermekének eseményeibe emlékezett. Pár évvel korábban találkozott egy gyönyörű nővel, akinek volt egy örökbefogadott gyermeke. De nem sokáig az asszony elhaláláig a gyermeket egy árvaházba viszik.
A férfiú vissza akart jönni a gyermekért, de szívbetegséget mutattak nála, amibe hosszabb időre Kórházba került. Mindezek után biztos volt benne, hogy vissza fog érkezni a haldokló barátnője gyermekeért. De sajnos, amit visszaérkezett az árvaházba, a gyermek nyoma sem volt. Egy másik család összefogadta.
“Nem voltak hajlandóak semmilyen rendszerbe rendezni nekem a csádjáról…”. Az úr sóhajtva megterhelte a felét. “Ez volt a legnagyobb kihívása, amivel valaha is találkoztam, eltekintve a nő elhullásától, akit szerettem. De sokan már reméltem és biztos voltam benne, hogy a gyermek jó családra talált és boldog, és tudtam, hogy engednem kell….”
Colin sem tudta elhagyni a zokogást, valahogyan az idős férfiú történetét hallgatva. Túl sok emléket idézett fel a saját gyermekkorából, olyannyira nagyon hasonló emlékeket, mint amiket az idős férfiú elmesélt volt.
“Úr..” – sikerült végül kimondania. “Nem haragszik, ha megkérdezem, hogy mi – hogy nevezték a barátnőjét és a gyermekét?”
“Jane és Colin Peterson” – válaszolta a férfiú, és Colinnak nagyot kellett nyelnie. “Nem vagyok benne biztos, hogy a gyermek új örökbefogadó családjának megváltoztatta a nevét…Számomra ő mindig is Colin marad.”
Ekkor Colin már sem tudta visszatartani a könnyeit. “Robert… Robertnek hívnak?” – kérdezte, és a férfiú szeme szelesre tellek a megdöbbenéstől. Ekkor belenyugotott, hogy a férfiú, akihez kilöttyintette a szíve, Colin volt!
“Ez… ez csak egy álom lehet” – mondta, képtelen volt felfogadalni, amit látott .”Ó, Istenem! A nevem Robert, és…”
Mielőtt Robert befejezhette volna, Colin átkarolta. “Nagyon sajnálom, Robert” – szipogta. “Valami ömlött belőlem életemben, amiért elhagytál. Hiba volt! Bizonyos szempontokból jó, hogy az örökbefogadó szülők nem változtatták meg a nevemet.”
Ebben a pillanatban megjelent Ethan, és látta, hogy Robert és Colin zokogva ölelkezik. Zavartan közeledett hozzájuk. “Apa, miért ölelik egymást?”
“Megtaláltam a nagyapádat, Ethan!” – Colin mosolyogva mondta. “Olyan régen elvesztetem őt…”
“De van nekem már két nagyapám! Most három lábon állok?!” – kérdezetta ártatlanul, mire Robert és Colin nevettegésben tört ki.
“Igen, Ethan! Mégpedig azért, mert nagyon nagy szerencséd van” – válaszolta Colin mosolyogva. “Ide majd nekem is lesz szerencsém…”
Aznap óta Colin és Robert gyakorta meglátogatták egymás házát. Colin bemutatta Robertet a szüleinek és az esposának, akik nagyon örültek a randinak. Kedélyes metszett családdá váltak, Ethan pedig örült neki, hogy három nagyapája is volt.
Mit tanulhatunk meg ebből az eseményből?
Amire egész életedben vártál, a legváratlanabb eszközben jelenhet meg. Colin csüggedhetett egy válságba jutott úriemberen. Fogalma sem lehetett, hogy mindez végig szaba hozza őt azzal az úriemberrel, akit néhány évvel korábban szabadított meg.
Ne vonjunk le túl gyorsan találgatásokat. Colin egész élete során Robertet vádbuzgóan, úgy, hogy nem ismerte a történetét. Amikor Robert végre hátánbehajul valamit, Colin rosszul padló fogott érezni, amiért bűnhődött Robert.
Jelents meg ezt a történetét a csádja mese és pajtásaival. Lehet, hogy felbuktatja a napjukat és elhúzza őket.
Most a sanda cikket a mindennapi lóról történetek érintenek, és egy kulturált író írotta. Az aspectekkel és/vagy bevágo helyszínekkel való bármi nailoság szóbor a pillanat műve. Evegy kép volt és kizárólag rajzolásos célokat szolgál.
