Az anyósomnak a memóriája az utóbbi időben gyenge, főképp a rövidtávú emlékekkel kapcsolatban. A régebbi történetek viszont még mindig kristálytisztán vannak fejében, és mindig átadja őket nekünk. A konyhai feladatokban mostanában nagyon élvezeti, bár néha nem minden megy úgy, mint szeretné.
Én már évek óta iszom a kávémat cukor nélkül és kevés tejjel, és always alert her about this. Még mindig, amikor meglátogatom őt, azt kérdezi, hogy szeretnék-e cukrot vagy tejet, majd azonnal eldönti helyettem.
A legutóbbi alkalommal nem figyeltünk egy pillanatig, és mire észrevettük, az anyósom már kávét főzött. Boldog arccal hozta be, mondván, hogy adott hozzá cukrot és tejet, hogy ilyen finom legyen. Amikor belekortyoltam, meglepődtem. A cukor helyett só volt a csészében. Próbáltam kontrollálni a reakcióm, hogy ne sértsem meg, mert ez a helyzet nagyon érzékeny számára.
Az apja is megkóstolta, és az arckifejezése elárulta mindent. Végül az anyósom is belekortyolt, és azonnal kiköpte. Ez a pillanat végleg kinyitotta a nevetés katarzisát. Hárman nevettünk együtt, könnyes szemekkel, miközben az apja bevallotta a „hibát”, miszerint összekeverte a cukros és a sótartalmú üvegeket.
Még ha ez volt az életünk legrosszabb kávéja is, mégis felejthetetlen pillanatot hozott létre. Ebben a pár percben semmilyen más dolog nem számított, csak a felhőtlen nevetés.
