Az anyósom, Margit, nem fogadja el, a mi családi szokásainkat

Anyósom, Margit, agonizál a családi ritmusaink miatt. Nemcsak gyakoribb a kritikája, de rendszerint meg is fejteti az én irányomban irányuló elégedetlenségét a rokonság előtt.

Margittal, aki az anyósom, sosem találtunk harmoniára. Megakadályozza, hogy nem Spendexedek órákig a konyhában a férjem kedvéért. Viszont, valljuk be, ha kész ételek, menüajánlatok, sőt félkész termékek vásárlására adódik lehetőség, miért hajszolnám magam a főzés kifárasztó folyamatában?

Az igazság az, hogy sosem vágytam parádézni a „tökéletes háziasszony” szerepében. Van egy sikeres vállalkozásom: műkörömépítéssel és szempillahosszabbítással foglalkozom. Annyira sok ügyfelem van, hogy néha még alvásra sem jut időm. A férjemmel, Péterrel együtt fizetjük az autóhiteleinket, ami megköveteli tőlünk, hogy hajtósan dolgozzunk, hogy időben törleszthessünk.

A főzés egyszerűen nem az én sávomban van. Bizonyára van szükség étkezésre, de én inkább a könnyen hozzáférhető megoldásokat választom: készen vásárolt salátákat, előszeletelt ételeket vagy félkész ételeket vásárolok. Néha ételt is rendelünk. Péter elfogadja, hogy kevés az időm, és gyakran ő maga készíti el a vacsorát.

Margit, az anyósom, kifogása

De Margitnak, az anyósomnak, nehezebb meghoznia a nyugalomra képességét, hogy nem felelek meg az elvárásainak. Ha rokonokkal találkozunk, ételrecepteket mutogat, és sosem hagyja ki a „sószem szórását”:

– Valószínűleg ez nem neked való, kislányom. Még egy tojást sem sütöttél reggelire, igaz? – Mondjál csak, tulajdonképpen tudod-e egyáltalán, hogyan kell a krumplit meghámozni? – Péter, mennyire szerencsétlen vagy, biztosan szétfúj a szél, olyan sovány vagy.

Péterrel már a kapcsolatunk kezdetén letisztáztuk, hogy nem szeretek főzni. Erre ő csak mosolygott, és azt mondta, hogy nincs ezzel semmi probléma, magának is el tudja készíteni az ételeit. És tényleg így van! Néha még romantikus vacsorákat is készít nekem, amit nagyon szeretek. Margit azonban továbbra is tagadja ezt a helyzetet.

Egy kényelmetlen vacsora

Egy alkalommal, egy családi vacsorán újra felmerült a főzés kérdése. Margit újra Pétert dicsérte: – Ó, Péter, milyen ügyes vagy! Dolgozol, autót vásároltál, és még főzni is tudsz. Honnan fakad ennyi türelmed?

Csend lett az asztal körül, mindenkinek az irányomba fordult a tekintete. Péter nyugodtan válaszolt: – Anya, tudod, hogy szeretek főzni.

Margit sóhajtott: – Isten hála, mert nem minden férfi tolerálná ezt. Nézd csak, János – fordult az apósomhoz -, ő sem ülne le a felesége húslevese nélkül.

A menyem is egyetértett: – Így van. János néha még pizzát is rendel, ha én nem érek rá, de azt mondja, hogy az otthoni izmaid azok, amelyek igazán boldoggá tesznek.

Éreztem, hogy minden szempár rám szegeződött, de próbáltam nyugodtnak maradni. Margit végül hozzátette: – Péter nemrégiben lasagne-t készített, igazán autentikus módon, ahogyan azt Itáliában szokás. Olyan ügyes vagy, fiam! Olya, talán itt az ideje, hogy te is elsajátitsd néhány receptet.

Elmosolyodtam, és ironikus hangnemben válaszoltam: – Margit, nekem nincs szükségem receptekre. Péter valódi szakács mesterséget űz, én pedig inkább plusz ügyfeleket vállalok, mint hogy órákon át lasagne-t készítsek.

A hangulat kezdett feszültté válni, ezért Péter gyorsan másholra terelte a beszélgetést. De ettől függetlenül úgy éreztem, mintha nem lennék teljesen otthon a családban.

Talán egyszer…

Lehet, hogy ha lesz gyermekünk, Margit figyelme inkább a gyermekre irányulna, és nem az én gasztronómiai készségeimre.

És te? Szívesebben főzöl otthon, vagy inkább rendeled a kedvenc ételedet?