Anyósom általában rossz emlékezettel bír, különösen a friss emlékekre. Azonban a régmúlt eseményekről tűélesen emlékszik, és gyakran lelkesen meséli el őket. Mostanában néha a konyhában tevékenykedik, de ezek az alkalmak nem mindig zökkenőmentesek.
Csaknem évtizedek óta kerülöm a cukrot és minimálisan használok tejet a kávémban. Ez már szinte rám jellemző védjeggyé vált, amiről rendszeresen beszámolok neki. Mégis, mikor nála járunk, seemingly elfelejti, és mindig megkérdezi, hogy hozzon-e cukrot vagy tejet, majd úgy dönt, hogy helyettem dönt.
Legutóbb mikor elkalandoztunk, anyósom már ott tartott, hogy főzi a kávét. Mosolygó arccal tálalta, bedobva a cukrot és a tejet, hogy igazán kiváló legyen. Az első korty után szinte megfagyottam. Sót tett a csészébe cukor helyett. Próbáltam uralkodni magamon, hogy ne sértessem meg, mert tudom, hogy érzékeny a kritikára.
Apósom is megkóstolta, és az arca mindent elmondott. Végül anyósom is megkóstolta és azonnal kiköpte. Ez volt az a pillanat, amikor többé nem tudtunk a röhögéstől. Hármónk nevettünk, könnyek csillogtak a szemünkben, miközben após beismerte, hogy összekeverte a sót a cukorral.
Bár ez volt az életem legrosszabb kávéja, mégis egy felejthetetlen pillanatot hozott létre. Ebben a néhány percben semmi sem számított, csak a laza, boldog nevetés.
