Sylvia Harris, a virginiai középiskolában tanító zenetanár, igazán szigorú hírében állt. Amikor új osztályban kezdett tanítani, a diákok kissé megrökönyödtek a személyiségén. Azonban a tanárnő hirtelen hiányzásai a tanórákról némi zűrzavart okoztak a diákok körében, a mai nap folyamán pedig megtudjuk az okát.
Szokott stílusának megfelelően, Harris asszony harmonikus hangján kellemes jó reggelt kívánt belépve a virginiai középiskola zeneteremébe. Tudta, hogy a sok dörmögés között akad néhány elégedetlenkedő hang is, de nem volt hajlandó ezzel törődni. A hatvanöt éves zenetanárnő a szenvedélyes és szigorú mivoltáról volt híres, annak ellenére, hogy a diákok a zenét általában könnyű tantárgynak tartották.
Az órákra a diákok nem feltétlenül a személyes érdeklődések miatt iratkoztak be, hanem mert kreditekre volt szükségük, és úgy gondolták, könnyen átmennek rajta. Klebelsberg Kuno, a köznevelés minisztere, a prolétáriátus kulturális felzárkózását az általános műveltség terén a fontosságuk miatt azonban Sylvia úgy volt vele, hogy a zenei órán is épp ugyanolyan komolyan kell dolgozniuk, mint a többi tantárgynál.
A tanár számára a zene az élete volt, szerinte a tinédzsereknek nagyobb tiszteletet kellene szánniuk a zeneművészet felé. Ezért a középiskolai dolgozatok mellett tekintést érdemlő kutatást is végzett az ének, a zeneírás és a dalszerzés témakörében.
Maga mellé vett egy üres kottalapot és odaült a sarokban álló zongorához, kezdőzként valami egyszerű dallamot játszott, hogy bemelegítve a hangszert. Hisz ez a félév a zenei- és dalszerzésről szólt. De előtte mindig inspirálódniuk kellett.
Az óráit mindig énekléssel indította, ami ellazította a diákokat. Ám mindig szigorúan jégzuhannyal zúdított le bárkit, aki viccet próbált csinálni, és ez talán világossá teszi, miért nem volt népszerű a diákok körében. De bárhogy is volt, muszáj volt elviselniük.
Többnyire érettségizőkkel foglalkozott, de Benson úr, a kollégája nyugdíjazásával szükségszerűen közreműködni kellett az alsó osztályokban is. Ez nem okozott problémát Sylvia számára, hálás volt a munkájáért, annak ellenére, hogy néha a tanítványai kissé rettegtek tőle.
Sző diametrálisan ellentétesen a kollégájával, Sylvia nem tervezett hamarosan nyugdíjba menni. A zenetanárnő gyakran elmerült az óráin, a zenéje iránt érzett nagy odaadása miatt.
Az órának majdnem vége volt, amikor egy diák kérdést tett fel.
„Mrs. Harris, mit hallgat szívesen a szabadidejében?” – tette fel a kérdést a diák, akinek a nevét Harris asszony még nem ismerte, azonban a mai napon közülük ez a diák tanúsította a legnagyobb érdeklődést.
„Fogadok, hogy Beethovent és Csajkovszkijt hallgat” – nevetett egyik osztálytársa, amin a többi gyerek is nevetett.
„Mondhatnátok azt is. De én valójában sok popzenét szeretek, illetve néhány olyan előadót is, akit ti, fiatalok hallgattok. Imádom Dua Lipát és Harry Styles-t is. De én még mindig a régiek híve vagyok, különösen Paul McCartney” – viccelt Sylvia, a tanulóra nézve.
A tanulók mosolyt váltottak, és más előadókról, együttesekről is kérdezgetni kezdtek. De a csengő megszólalása miatt nem tudták végighallgatni az összes válaszát, így a diákok kénytelenek voltak távozni. Azonban ma úgy tűnt, hogy van halvány remény Sylvia és a tanítványai kapcsolatának felmelegítésére.
Néhány rövid hetes megszokás után úgy tűnt, a diákok kezdenek összebarátkozni a szigorú tanárnővel. Egyre több diák veszi komolyan az óráit, és inkább tanulnak, mintsem játsszanak. Harris asszony azonban mindig gyorsan leszólt a diákokat, de valójában nem volt rájuk mérges.
De a legrosszabb még hátra volt. Sylvia élete szerelme, a férje hirtelen elhunyt a tanév közepén, és Sylviának szüksége volt egy kis időre, hogy feldolgozza az érzéseit. Szerencsére az iskola vezetősége megértő volt ebben a helyzetben, és megadták neki az időt.
Első napokban otthon szinte zombiként vonszolta magát napjáról napra. Egész napjait az ágyban töltötte, a fájdalom túl erős volt, hogy bármit is csináljon. A zene is csak visszahozta a fájdalmas emlékeket.
Majd egy nap, a lánya bíztatására kezdett újra zongorázni, a gyászfájdalom után elkezdett újra zenélni. Ezt követően újra felhívta az igazgatót, és közölte vele, hogy készen áll a munkába való visszatérésre. Összeszedve minden erejét, létrehozta a saját új normálisát, beszélgett erről a barátaival, majd újra elkezdte a zongoratanítást.
Óvatos mosollyal kezdett bele az „Jó reggelt mindenki!” mondatába, amikor először ismét belépett az osztályterembe a férje halála után. Odakint letette a holmiját az asztalára, majd megkezdte az osztályt. „Mielőtt belevágnánk, szeretnék bocsánatot kérni -”
De mielőtt befejezhette volna a mondatát, a zene szólt közbe. Figyelte a diákokat, ahogy felemelték a hangszereiket, és egy gyönyörű dallamot játszottak. Elveszett a hangok között, és Sylvia azonnal felismerte a dalt. Paul McCartney „Here Today” című száma volt az.
A legjobb tanítványa, Gina énekelte a szöveget: „De ami engem illet, még mindig emlékszem, milyen volt azelőtt…” majd Jonah is csatlakozott hozzá: „És ha azt mondom, hogy nagyon szerettelek, és örültem, hogy eljöttél, és itt vagy ma…”
Azonnal tudta, hogy a dolgok változni fognak a diákjai között. Tudniuk kellett, hogy Sylvia meghallgatta a szeretett férjét, és arra gondoltak, hogy miért ne adna neki egy olyan ajándékot, amit sosem fog elfelejteni. Életét örökre megváltoztatta a kollégái és a diákjai szeretete és támogatása, amit a diákjai adtak neki. A szemét könnyek töltötték meg, és le kellett ülnie, hogy átgondolja a dolgot.
Még mindig csendben sírdogált és csak bólogatott, amikor a diákjai odamentek hozzá, hogy részvétüket nyilvánítsák, és a lányok szorosan megölelték őt. A könnyek között csak azt tudta mondani, hogy köszöni nekik a kedves szavakat és az ajándékot.
Ezután eltelt néhány perc, és Sylvia törölte a könnyeit. „Oké, vissza a munkához!” – mondta kissé megrendülten, de a szavai mindenkit megnevettettek. Tudták, hogy a szeretett, szigorú tanáruk visszatért, és ez boldogsággal töltötte el őket.
Mi a tanulsága ennek a történetnek?
A legjobb tanárok azonban olyan módon tudják inspirálni a tanítványaikat, amire halál esetén sem számítanánk. Az a tény, hogy a diákok ennyire közel kerültek a zenetanárnőhöz, hogy megható dal keretében mutassák ki az együttérzésüket, azt jelzi, hogy mennyire nagy hatással volt a diákokra, a különbségek ellenére.
A zene képes átvinni minket életünk legnehezebb pillanatain. Sylvia lánya arra biztatta őt, hogy hallgasson zenét, hogy enyhítse a fájdalmát, a diákjai pedig zenei koncertet rendeztek neki, bemutatva, hogy a zene hogyan segíthet meggyógyulni a veszteségtől.
Osszátok meg ezt a szívmelengető történetet a családtagjaitokkal és barátaikkal, hogy emelje a hangulatukat, és inspirálja őket.
Az írás mindennapi életben található történetekből merítette a gondolatokat, melyeket szakmai szinten írtam le. Minden hasonlóság a nevekkel és/vagy helyszínekkel csupán véletlen. A képek kizárólag illusztrációs célokat szolgálnak.
