Egy olyan apa, aki hallja, hogy a fia kigúnyol egy fiút azért, mert az olyas valakinek a fia, aki csupán élelmiszert csomagol egy szupermarketben, úgy dönt, itt az ideje, hogy megleckéztesse a gyermekét a dolgok valódi fontosságáról.
Amikor először a kezemben tartottam újszülött fiamat, sosem gondoltam volna, hogy egyszer kemény leckéket kell majd neki adnom az élet valóságáról. Képzeltem, hogy természetesen édes, szeretetteljes és kedves lesz.
Az a tény, hogy a gyerekek néha kegyetlenek tudnak lenni, és hogy nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy irányítsuk őket és formáljuk jellemüket, elmúlt a fejem fölött. Célunk, hogy jó és gondoskodó emberré váljanak.
Egy délután korábban végeztem a munkával, mint általában, ezért úgy döntöttem, hogy elviszem a 12 éves fiamat az iskolából, hogy egy kis időt tölthessünk együtt. Friss volt még bennem a fáradtság egy kimerítő, hat hónapos tárgyalás után, és arra vágytam, hogy minőségi időt tölthessek a családommal.
Leparkoltam az iskola kapujánál, és kivártam a csengő sípolását. Ahogy a tanítási órák véget értek, egy gyermekhullám áradt ki a kapukon. Néhány perc elteltével megláttam a fiamat. Éppen a barátaival beszélgetett, és volt ott egy másik fiú is, akit én még nem ismertem.
Meghallottam, mit mondott fiam a fiúnak, „Csak azért, mert ide jársz, még nem jelenti azt, hogy érsz is valamit! Te is egy lúzer vagy, mint az apád, a bolti csomagoló, és mindig is az leszel.”
Sokkot kaptam. Szívet metsző szavai visszhangzottak a fülemben, és élesen felidézték saját gyermekkorom elnyomott emlékeit. Két lépést tettem előre, majd megszólítottam: „Sean!”
„Apuci!” – kiáltotta, és rám sütött a mosolya. „Hé, vége a tárgyalásnak? Nyertél?” Tekintetem a boldog fiú arcától a megalázott fiú könnyes szeméig vándorolt.
„Mit mondtál annak a fiúnak, Sean?” – kérdeztem komoly arccal.
„Azt mondtam, hogy ő egy senki. Egy ösztöndíjas.” – vágta rá büszkén.
„Vagyis,” – feleltem halkan – „annyira intelligens és tehetséges, hogy ezért ingyen járhat ebbe az iskolába, míg mi éves szinten 50 000 dollárt fizetünk, hogy te ide járhass.”
A fiam arcán megült a meglepettség. Soha nem hallotta tőlem ezt a „udvarias” hangot. Zavarban dadogva próbálta megvédeni magát.
„Nem, csak azt mondtam, hogy az apja élelmiszert csomagol egy boltban, egy igazi lúzer, tudod?”
Hogy hogyan reagáltam és mit válaszoltam? Más történet… Az azonban biztos, hogy ez a nap mélyen beleégett mindkettőnk emlékezetébe.
