Rose, aki korábban egy gazdag és boldog életet élt a családi birtokon, most az utcán kényszerült meghúzni magát, mindezt három kapzsi fia köszönhetően. Egy telefonhívás azonban hamar sorsfordítónak bizonyult…
Akik az utcáról pillantottak be a Roy-birtokra, számukra a hat hálószobás ház csupán egy álom volt.
Kívül járókelők fényképeket készítettek a ragyogó, bár már az időjárástól kissé megkopott kapunál, csak hogy megosszák azt a közösségi platformokon. A ház falai között azonban egy szeretet, veszteség és kapzsiság története zajlott.
Szeretet, hiszen ez volt az a kastély, amit szerelem miatt építtetett egy gazdag ifjú a szeretett hölgyének majdnem négy évtizede, és ebben a házban neveltek fel egy három fiú- és egy lányból álló családot…
Veszteség, mert e falak közül szivárgott ki az az elképzelhetetlen mesés szerelmi történet, mely a vesztét elszenvedő férfi halálával ért véget, hiszen utolsó leheletét szerelme karjaiban engedte el…
És a kapzsiság, mert a három fiú, akik korábban szüleik szemének fényei voltak, manipulálták és a nemtörődömség ítéletének kihegyére állították édesanyjukat, ki nem akarta eladni a házat.
Rose, a 63 éves özvegy, mindent elvesztett – az egyetlen férfit, akibe beleszeretett, az otthont, amihez hozzászokott, és az értékes fiai, Don, David és Daniel iránti szeretetét.
Ahogy a három fiú körbejáratta egymással, hogy végre sikerült eladniuk a régi házat, és részeikből három lenyűgöző, modern otthont vásároltak maguknak, anyjuk pedig csak kívülálló volt ebből a képből.
Húguk, Debbie is részesült a bevételből. Ő azonban olyan helyen volt a Föld valamelyik sarkán, ahol új terápiákat próbált találni betegségekre, melyekről még senki sem hallott.
“Ki gondolkodna Debbie-n? Adományozza el a részét egy hitvány jótékonykodó szervezetnek, ha úgy tetszik!” – mondta Don a testvéreivel tartott konferenciahíváson.
“Pontosan! Anya is jól lesz. Nem mintha az utcán kellett volna sokkot kapnia, olyan intelligens ennél!” – gúnyolódott David.
“Ezt meg kellett tennünk! Anya örökké várnék, hogy megkaphassuk a részeinket…” – Daniel, a legidősebb fiú közreadta a lezáró szavakat.
Eközben Rose a város egy lepukkant részén tartózkodott, mint egy újabb bánatdagadt, reménytelen arca az omladozó park előtti hajléktalanok sorában.
Mindössze Raymond autója maradt még vele, majdnem mindenét elvesztette. A hátsó ülésen aludt, amíg saját nagytermetét próbálta elférni a neki piciny helyen.
“Ó, Raymond!” – sóhajtott, az autó ablakán keresztül az égre nézve. “Hogyan jutottunk idáig! Öröm, hogy te nem láthatod mindezt; szívvel szólt. Várj meg, Ray! Hamarosan találkozunk, bármelyik helyen is legyél, kedvesem… amíg az idő eljön, alkalmi alvás…”
A szomorú gyász és fájdalom közepette volt egy apró része, aki megkönnyebbült, hogy feladta.
Az igaz, hogy Rose soha nem kapott egy perces pihenőt sem, mióta Raymond meghalt, és a ráhagyta, hogy négy 10 év alatti gyermekéről gondoskodjon.
Hosszadalmas, költséges út volt a gyerekek felnevelése. De bőven megérte. Raymond halála után Rose több éven át két munkahelyen dolgozott, és minden fillért megtakarított a gyerekek oktatására és jövőjére.
És meghozta a gyümölcsét, hiszen mind a négyen sikeresen helytálltak a saját területükön.
De a szakmai eredmények ma már nem lepte meg Rose-t, mert be kellett látnia a kegyetlen igazságot: a fiai nem voltak képesek jó emberekké válni.
Cserbenhagyta a nőt, aki egyedül ringatta őket, és szánalmas összeggel küldte el, ami még egy régi lakókocsira sem volt elegendő.
A napok hetekké váltak, és Rose hirtelen már a hónapját töltötte az utcán. Egyetlen panasz sem hagyta el a száját, mert még az utcán is sikerült hűséges barátokra találnia a humora és kedvessége által.
Viszont csak két ember volt, aki folyamatosan az eszébe jutott: a férje, Raymond és a lánya, Debbie.
Debbie 18 éves korában otthagyta az otthonát, remélve, hogy pénzt keres a család számára. Az élet gondoskodott emberekkel vette őt körül, akik megismerték a bennül rejlő tehetséget, és néhány évvel később elismert kutatóvá vált.
“Raymond, milyen büszke vagyok lányunkra! Nagyon aggódom érte. Vigyázz rá, jó? Találj rá módját, hogy elmondja neki, minden rendben van, és szeretem őt – mondta Rose a férjéhez, mielőtt megtört volna a kényszerképzetekben.
Az özvegy nem is sejtette, hogy egy rövid hét múlva szemtől szemben lesz a lányával, és úgy megszorítja, mintha sosem váltak volna el.
Először nem ismerte fel a nőt a szép ruhában, aki kiszállt a fekete autóból a kopott parkolóban.
De amikor a nő szemében meglátta az üdvözlettel nyíló boldogság fellobbanását, az ifjú nő arcán felhőtlen öröm volt látható.
“Debbie! Drágám! Csak nem álmodom?” – Rose elszédült az érzelmek mennyiségétől, amikor a lánya belemélyítette az ölelését.
“Anya, én itt vagyok. Minden rendben lesz” – siránkozott Debbie a nyakába a térdelő anyának, aki egyáltalán nem volt már a régi önmaga.
Kiderült, hogy Debbie egy kedves idős szomszéd, alig néhány napja hívta fel Debbie-t éjszaka, és elmondta neki, mi történt a testvéreivel és anyjukkal.
“Azt is elmondta, hogy látt téged, ahogy éppen Raymond régi autójában hajtasz nyugovóra.”
“Nagyon megrázott a hír, és felugrottam a következő gépre, hogy megleljem téged” -Siránkozott Debbie, miközben anyja ölelését érezte.
Az aznap délután Debbie és Rose egy hotelszobában ücsörögtek, és órákig beszélgettek. Ahogy emlékeztek a régi szép időkre, Debbie tisztogatta a torkát. Eljött az ideje, hogy anyjának bejelentse a nagy hírt.
“Anya, amit Don, David és Daniel elkövettek veled, nem mérhető meg pénzzel. És mint a legidősebb testvér, egy olyan módon gondoltam, hogy helyre rakom őket!” – hangzik erőteljesen és magabiztosan.
Debbie ragaszkodott ahhoz, hogy Rose-t “egy különleges helyre” vigyék. Egy órával később anyja és lánya az öreg birtok előtt álltak, és csodálták a pompás kilátást.
“Sajnálatos, hogy eladták, drágám” – mondta Rose, akinek az ajkairól a szavak alig hallhattóak.
“Tudom, én vettem meg!” – Ezt már Debbie válaszolta nyugodtan.
Rose nem hitt a fülének.
Veget hogy a lánya elmondta, hogy mindegyik megtakarítását a ház megvásárlására költötte, anélkül, hogy megmondta volna a testvéreinek, hogy ki ő valójában.
“Átvertek és most megtapasztalják, milyen érzés ez!” – mondta, miközben elővett egy kis ajándékot édesanyjának.
Amikor Rose kinyitotta a csomagot, nem számított rá, hogy a régi ház kulcsit látja benne. “Még a régi kulcstartó is rajta van, nézd csak!”
Egy hét papírmunka után végül Rose-t felhívta lánya ügyvédje. “Mostantól ön ennek a birtoknak az egyedüli tulajdonosa, és senki sem teheti ki innen önöket . Ez a csodálatos, egy millió dolláros birtok örökre az öné, Rose asszony.”
Rose mozdulatlanul állt, a füléhez szorítva a telefont, jóval azután is, hogy a hívás véget ért. Egyfajta megérintettséget és megkönnyebbülést érzett, végül azonban könnyekben tört ki.
Debbie-t illetően még volt egy utolsó feladat, amit szeretett volna megtenni.
Beszélt az ügyvédjével, és összeállított valamit, amivel mind a három testvért rávette, hogy eladják az újabb házaikat, így anyagi gondokba taszították őket, és megkóstolhatták saját mérgüket.
Az időközben Debbie és anyja megtanulta élvezni az élet kis örömeit, mint a gyermek munkánál és a fagylaltoknál.
Rose megtanította Debbie-t arra, hogy milyen az, amikor valaki kedves, és most Debbie rajta volt a sorban, hogy megtanítsa az édesanyját arra, hogyan szabad élnie önmagáért.
Hozzáadott érték
A kapzsiság vakon járat minket az életünkben a jólét felé. A fivérek, Don, David és Daniel csak arra törekedtek, hogy saját családi vagyonukból részesedjenek. Közben elveszítették édesanyjuk szeretetét, aki kemény munkával megnevelte őket.
Az Öröm, amely szüleink jólétének árán jön, teljesen értelmetlen. A fivérek tudatosan kizárták Rose-t a luxusos életükből, de a végeredmény az volt, hogy boldogtalanok lettek. Ezzel szemben Debbie nagy örömöt talált abban, hogy életi éveit édesanyjával töl
