Egy fiatal hölgy, aki az édesapja halála utáni időszakban készül férjhez menni, váratlan ajándékot kap tőle: egy levelet, ami arra az esetre készült, ha az apa nem lenne ott, hogy szembenézzen az eseménnyel.
A piaci érték helyett egy családi érték. „POP!” Ez volt a hang, amit Kelly ragyogó kék lufija okozott, amint egy ápolt rózsabokorra zuhant a kertjükben.
Ez a hangot követte Kelly, a hétéves kislány kiáltása, aki a lufival játszott. Az édesapja, Evan Johnson teherautójával dolgozott a garázsban – egy autó volt, amit maga tervezett és épített.
Amikor hallotta a lufi pukkanását, tudta, mi lesz a következő, és már futott kislánya felé, mielőtt az első kiáltását hallotta volna. Ő a kislányuk volt, mindig is készen állt a cselekvésre.
„Sajnálom a lufidat, drágám” – mondta neki. „De ha becsukod a szemed, és húszig számolsz, apuci visszafordítja az idő kerekét, így a lufi újra a tiéd lehet.”
„Megígéred?” – kérdezte a kislány, és felnézett rá szemeivel, amelyek az égbőlt tükrözték – pont, mint az övé.
„Megígérem, kicsim. Most pedig menj, és csukd be a szemed” – mondta. Abban a pillanatban, ahogy a kislány szemei becsukódtak, felpattant és kiment a házból, ahol a biciklije várta.
Mint egy villám, a szerető apa berohant a legközelebbi boltba, vett tíz kék lufit. A lánya éppen akkor ért el a nullához, amikor apa megjelent az udvaron az egyik lufival.
„Drágám, megfordítottam az időt! Nézd csak, mi van nálam!” – mondta, miközben a lufit lassan felfújta.
Amikor Kelly meglátta, nevetésben tört ki, és alig várta, hogy átvehesse új lufiját, mielőtt édesapját megölelte volna. A lufik emlékei idővel elhalványultak Kelly számára, de 15 évvel később, az esküvője napján, újra eszébe jutottak.
Édesapja szívbetegség következtében két évvel ezelőtt hunyt el, amikor gyakran elveszítette az eszméletét. Egy nap egyszerűen nem ébredt fel.
Kelly és az édesanyja, Evelyn összetörték. Ő és Evan olyan mélyen szerették egymást, hogy a lányuk elhatározta, hogy a saját kapcsolatában ezt a szülői szeretetet és támogatást használja példaként.
Ez vezette őt Gray Sandershez, a lelki társához. Egy művészeti kiállításon találkoztak, ahol élénk vitába kezdtek a művészetről, és annak a gazdagok általi felhasználásáról.
Amint a vitájuk véget ért, úgy érezték, nem tudnak elválni egymástól. „Most talán mennem kellene” – mondta Gray, amikor elhagyták a múzeumot, ahol az kiállítás volt.
