Sarah kedvenc kutyája, Sheila gyakran hozott haza különféle trófeákat, amiket az udvaron talált. Egy nap, alkonyatkor merülész hangokat hallott Sarah a pincéjükben. Szíve a torkában verve követte a hangok útját, és elképedve látta, hogy a kutyája egy kisbaba mellett fekszik. Aztán a babakosarat megnézve, szinte sokkot kapott.
Sarah Parker családjának kutyája, Sheila nem aranyos, puhácska házi kedvencnek volt híres a környéken, hanem hatalmas, robusztus dán dogként tartották számon. Volt bőven bátorsága és temperamentuma, hogy elől elvágja az utat a kertjükbe bekíváncsiskodó, kötekedő gyerekeknek.
Sheila azonban a család kedvence volt. Sarah első ránézésre beleszeretett mikor a menhelyen meglátta, és gondolkodás nélkül örökbe fogadta. Öt év elteltével, Sheila a család kedvenc tagjává vált.
Sheila változatos hóbortjainak egyike volt, hogy gyakran hozott haza és bújtatott el különféle dolgokat. Akár cipőket, lepedőket, vagy akár műanyag virágcserép is lehetett, a szomszédok közt közismert volt, hogy mindez Sheila „műve”. Egy nap azonban gyermekbabát hordott haza, amikor senki sem figyelt…
Sheila és gazdája, Sarah közt sokkal inkább anya-lánya viszony volt, mint gazdi és kutyája között. Sokan tiszteletet féltek az utcán láttán, amint masíroztak. Senki sem mert közelükbe merészkedni, hiszen Sheila idegenekkel szembeni viselkedése nem volt éppen barátságos.
Sheila volt Sarah egyedüli társasága. Gyakran boltba mentek együtt, vagy egyszerűen csak sétáltak. Sarah férjét, Joy Parkert gyakran hívták a városon kívülre üzleti utakra, fiuk, Mark és Jacob pedig a középiskola utolsó évét töltötték. Sarah számára Sheila volt a mindennapok menedéke, szigete.
Egy este Sarah Sheilával az utcán sétált. A kutyán rá volt illesztve szájkosár, így a járókelők többsége nem ijedt meg tőle. Sarah néha csak azért vett rá Sheilára szájkosarat, hogy megakadályozza, hogy ne vegyen fel és fogyasszon el az utcáról kisebb tárgyakat. Azon az estén azonban valami más kötötte le kutyájának figyelmét. Sarah megpróbálta hozzá magához rántani Sheilát, azonban a kutya szívósan egy régi, romos épületet figyelt át a utca túloldalán…
“Gyere, kislány, menj haza!” – utasította a kutyát Sarah. “Elég volt, lépj ide!”
Egy elhagyatott háztömb előtt álltak viharráccsal, és Sarahnak nem volt szándékában közelebb menni. Sheila körbejárta a helyet, és nem akart elmozdulni, míg nem húzták vissza.
A következő este Sarah ismét a solita útvonalon vitte el sétálni Sheilát.
Tudatosan gyorsan szánt végig az útvonalon, hogy megnézze, még mindig megáll-e a viharrács mellett.
Sheila hangosan ugatott, mintha ki akart volna törni és odamenni, de Sarah visszarántotta és hazarohant.
“Nem tudom, mi baja, de folyton ott szaglászik, és nem jön vissza, amíg szó szerint nem kényszerítem” – nyilatkozta Sarah Zsoltja óvatos próbálkozása ellenére.
“Megnézendő holnap az utcát?”
Sarah megnyugodott, miután Joy megnyugtatta, hogy az esetleges új trófea lehet csak egy mókus vagy vadnyúl. Tudta, hogy Sheila gyakran repülnek el a madarak és mókusok, így nem is fogva igazán a dolgon.
Másnap reggel, miközben a reggalit készítette, észrevette, hogy Sheila még mindig nem jelentkezett a konyhában. Ahogy megvolt szokva, a kutya mindig ott volt Sarah-val a konyhában, és követte őt az egész házban. De azt reggelen furcsa érzése volt – sehol sem látta Sheilát a közelben. Feltételezte, hogy alszik és úgy döntött, hagyja, hogy egy darabig élvezze az örömét.
De még azután is, hogy a fiuk elköszöntek tőle, és elindultak az iskolába, még mindig nem találta Sheilát. Most Sarah már igazán aggódott és mindenütt elkezdett kutakodni…
“Igen, most indulok felé a szokásos sétára, hátha ott találom… Drágám, aggódok… minden rendben lesz?” – morfondírozott, férje pedig arra biztatta, hogy kutassa a klőtt…+
Sarah körbesétálta a negyedet kutakodva a Sheila után. Még fényképeket is mutatott a telefonjáról, hogy lehetséges-e, hogy valaki látta. De nem maradt emléke, hogy volna látta a helyiek közül. Sarah tenőrz balj-aggodalmat kezdett érezni.
Hazaindult, hogy számoljon be Joy-nak Sheiláról, hogy valamit tegyen. Ahogy viszont fogta a telefonját, némjára mernlész gyermeksírást hallott a házukban.
Sarah bevésődött a helyébe, és figyelően hallgatózott. “Mi ez a hang? Álmodok, vagy tényleg egy kisbaba sír valahol?” – mormolta önmagában, majd követte a zúgás irányát, ami a félig nyitott pinceajtónál véget ért…
Sarah elővett és bekapcsolta a telefonján a zseblámpát. Többség horrorfilmet látott már hozzájuk hasonló helyzetről, amikor a pincében olyan dolgok rejlenek, amik a haját is felborzolják. Egy pillanatra remélte, hogy nem történik semmi ilyesmi.
“Hülye vagyok, hogy ilyesmire gondolok!” – mormogta.
Lassacskán ment le a pincébe a lépcsőn. A régi falépcső nyikorgott, a penésztől iszonyatos szag terjengett. Egy zúg felé irányítárta a fényét, és ahogy közelebb ért a lépcső aljához, gyerekszínak az hangját hallotta a távolságban.
“Ó, Istenem! Hogy kerültél ide?!” – kiáltott fel döbbenve. Egy baba feküdt egy kosárban a földön, és Sheila mellette kuporgott. Sarah dühvel nézett a kutyájára, és arra következtetett, hogy ő hurcolta a babát oda.
“Sheila? Mi bajod van?!” – kiabálta. Sheila azonban védelmi reakciójaként rámordult Sarah-ra, majd védőn ugatta. Csak akkor nyugodott meg, amikor Sarah finoman megsimogatta a fejét.
Amikor Sarah kiemelte a babát a kosárból és odanézett, ráesett, hogy a gyermek, aki ott feküdt, lehetett, hogy még csak néhány hetesen lehet. A kosár fogantyúját is megtekintve mély fogharapásokat talált rajta. Sarah arra gondolt, hogy Sheila vitte oda a babát. Lenézett a kosárba, és egy jegyzetet talált…
“Lehet, hogy a földön a legrosszabb szülők vagyunk, de nincs más választásunk, mint itthagyni a lányunkat” – írta a jegyzet. “Bárkit is találtál, kérlek, legyen neki jó gazda és ne mondja, hogy elhagyott viharrácsban találták.”
Sarah ámbár teljesen megdöbbent. Azonnal hívta a rendőrséget. A rendőrök megjelentek, és közölték vele, hogy a lány szülei személyazonosságát nem tudták megállapítani. “Valószínűleg elköltöztek, hiába lennén az itt” – tájékoztatta egy rendőr Sarah-t.
Mivel azon a részen az utca közelében a térfigyelő kamerák javítás alatt álltak, senki sem láthatta, hogy mi is történt. Sarah megbeszélte a fejleményeket Joy-vas, és úgy határoztak, hogy befogadják a kislányt.
“Úgy érzem, az Univerzum ezt akarja tőlünk, Drágáskám!” – adta vissza Joy. Sarah elintézte az örökbefogadási papírmunkáltaot, és a baba jogilag is a Parker családhoz került.
A kislány, Ashleyt felnevelték a családban, ahol a szülei szeretetétől és ragaszkodásától nőtt fel, és Sheila a lány és a család iránt tartott vonzalmát félelmetesen növelte.
“Ez a kutya egy angyal!” – gondolták Sarah, halkan hinta Ashley-et hintájában a közelében látták a kutyájuk.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Minden állat egy biztonságos, szeretetteljes otthont érdemel. Amikor Sarah Sheilára talált a menhelyen, azonnal eldöntötte, hogy magával viszi. A kutya azóta élt az új családjánál, ahol szeretett és figyelem övezte.
Néha érdemes inkább nyomoznunk, mintsem vádat emelnünk valakire. Amikor Sarah a pincében megtalálta Sheilát a babával, felkiáltott, bele fogva, hogy a kutya a babát hazahozta. Mikor azonban elébe került a jegyzet, ráébredt, hogy a kutya csak segített egy árvának, hogy biztonságba kerüljön.
Oszd meg ezt a történetet a családoddal és barátaiddal, hogy jobb kedvre derítsd és inspiráld őket.
Ez a cikk valós eseményeken alapul, amit egy profi író dolgozta fel a maga módján. A szereplők nevei, helyek esetleges változtatása teljes mértékben fintanciális. Minden kép kizárólag szemléltetési célt szolgál.
