Steve megrázta a találkozás egy olyan kislánnyal az iskolában, aki lenyűgöző hasonlóságot mutatott az elhunyt lányával. Ahogy a meglepetés folytatódik, a lány anyja néhány nappal később a bejárati ajtajánál találja magát.
Palmer tanárnak már tíz perce az osztálytermében kellett volna lenni.
A gyerekek idegesen dobbantottak a lábukkal a pad alatt. Rajzfüzeteik készen álltak a friss, új lap felnyitására. Vadonatúj pastellkrétájuk sora szinte kiabált a használatért az egyik oldalon, a másikon pedig minden ceruzájuk tökéletesen kihegyezve várta a munkát.
Ne tükrözzék az izgatottságukat, minden gyerek összefonta a kezét, és a terem másik felén ülő legjobb barátjukra mosolygott.
Év első rajzórája volt, és mindenki izgatottan várta, hogy kedvencük, Mr. Palmer mit mutat nekik.
De hol van Mr. Palmer?
A szeretett Palmer úr eközben a tanári szobában ült, távol a vidáman dumcsizó kollegáktól. Nem azért, mert egyedül akart lenni. Az elmúlt két évben történtek erősen belenevelték a magányt.
Az íróasztalnál ült, és a szemei előtt szaladtak le a képek arról a napról, amikor elvesztette minden életörömét.
Megidézte felesége, Sonia hajának illatát, aki mellette aludt. Látta a napfény színfoltjait, amint átcsúszott a függönyön és elterült a szobán.
Az ima után várakozva dobban gondolataiban, Steve láttatott választás az újságosnál találkozni. Az újságos pedig szépen az ő élete legnagyobb ajándékát.
Steve szeme előtt újra ott voltak és az ajtóhoz sietett, hogy elkérje a kislányt, akit Mr. Palmernek hívtak…
– Szia! – hallatszott egy gyerekhang.
Steve túl sokat látott ahhoz, hogy válaszoljon.
– Szia, Mr. Palmer! Jó reggelt! Én vagyok Maggie Boone a 3A osztályból. Most kezdődik a rajzóra. Nem jön velünk?
Maggie a meglepett tanárra meredt. „Jézus Mária, úgy nézek ki, mint a Mindy?” – az a gondolat villant át a fején.
Steve rájött, hogy egész idő alatt a kislányra nézett, anélkül, hogy mosolyt villantott volna, vagy szóba állt volna vele.
– Oh, szia… Mindy? – suttogta Steve.
A történet még nincsen vége, olvassa tovább…
