Az idősödő, özvegy férfi újból eljut az étterembe, ahol annak idején először találkozott szerettével. Ugyanott ül le, mint régen, és megrendeli az asszony kedvenc fogását. Kettőt. Az egyik tányért próbálja majd tolni az előtte üresen tátongó helyre, majd könnyekkel küszködve megszólal: „Jó étvágyat, drágám!”.
„Mikorra térhetek haza, szerelmem?” – teszi fel kérdését a 81 éves Joe Gibson, mialatt átsírja korábbi asszonya, Stella fényképét. „A boldogságom tűnt el veled. Miért hagytál itt ebben a síri csendben? Megígérted, hogy soha nem hagysz egyedül.”
Egy nyálka estén Joe, enyhén szenilis, a kanapén gondolataiba merül. A visszaemlékezések fájdalmasan szépek, de mégis talál benne enyhülést. Egy apró reménysugár felcsillan benne, s a nővérét, Linda asszonyt hívja, abban reménykedve, hogy talán újra találkozhat feleségével…
„Linda? Linda, lennél szíves eljönni?” – kiált Joe, könnyeit leszárítva. „Ma szeretnék találkozni a feleségemmel.”
Joe Gibson sosem feledte el az első találkozást feleségével. Linda, akit az elmúlt fél évben Joe gondozott, hallgatja főnöke korábbi emlékeit. A férfi gyermekeinek közös döntése volt, hogy tiszteletben tartják apjuk önállóságát. Mégis, három évvel az édesanya halála után felbérelték Lindát, hogy segítsen neki, mikor már a mindennapok küzdelmei nehezére estek.
„Linda, drágám, lenne egy kérésem… El tudsz vinni a B&B kávézóba?”
„Igenis, Gibson úr. De most esik az eső. Biztos, hogy ma akarsz menni?”
Joe kinézett az ablakon, és ahogy az esőcseppek ütődtek az ablaküvegre, újra haragudni kezdett Stella-ra. „Igen… Stella ott vár rám.” mondja, tonnasúlyú magánnyal.
Linda tanácstalanul figyelte. Nem értette, mit ért Joe azon, hogy „a felesége vár rá”, hiszen az asszony már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából.
„Mi történt, Gibson úr? Előbbi mondata nem volt érthető. Minden rendben van otthon?”
