Esti olvasnivaló. :)
Gillian egy hétéves kislány, aki nem tud ülni az iskolában. Folyamatosan feláll, elkalandozik, röpködnek a gondolatai, és nem követi a leckéket. A tanárai aggódnak érte, büntetik, szidják, jutalmazzák azt a néhány alkalmat, amikor figyelmes, de semmi. Gillian nem tud ülni, és nem tud figyelmes lenni.
Amikor hazamegy, az anyja is megbünteti. Így Gillian nemcsak az iskolában kap rossz jegyeket és büntetést, hanem otthon is szenved tőlük.
Egy nap Gillian édesanyját behívják az iskolába. A tanárnő szomorúan, mint aki rossz híreket hoz, megfogja a kezét, és bemennek az interjú szobába.
A tanárok betegségről, nyilvánvaló rendellenességről beszélnek. Talán hiperaktivitás áll a háttérben, vagy talán gyógyszerre van szüksége.
A beszélgetés közben megérkezik egy idős tanár, aki ismeri a kislányt.
Megkéri az összes felnőttet, az anyát és a kollégákat, hogy kövessék őt egy szomszédos szobába, ahonnan a lányt még látni lehet. Amikor távozik, közli Gilliannel, hogy hamarosan visszajönnek, és bekapcsol egy régi rádiót, amelyben zene szól.
Mivel a lány egyedül van a szobában, azonnal feláll, és elkezd fel-le mozogni, a lábával és a szívével kergetve a zenét a levegőben. A tanár mosolyog, ahogy a kollégák és az anya zavartan és együttérzőn néznek rá, ahogy ez az időseknél gyakran előfordul. Erre ő azt mondja:
„Látod, Gillian nem beteg, Gillian táncos!”
Javasolja, hogy az édesanyja vigye el táncórára, a kollégák pedig időnként táncoltassák meg.
Gillian elmegy az első órára, és amikor hazaér, elmondja az anyjának:
„Mindenki olyan, mint én, senki sem tud ott ülni!”
1981-ben, miután táncos karriert futott be, megnyitotta saját táncakadémiáját, és nemzetközi elismerést kapott művészetéért, Gillian Lynne lett a „Macskák” című musical koreográfusa.
Remélhetőleg minden „más” gyerek talál olyan felnőtteket, akik képesek elfogadni őket olyannak, amilyenek, és nem azt nèzni, ami hiányzik belőlük.
Éljenek a másságok, a kis fekete bárányok és a meg nem értettek.
Ők azok, akik annyi szépséget teremtenek ebben a világban.
