(Figyeljetek, Emberek…) !
Kilenc órán át feküdt a földön a nyolcvanöt éves svájci fotós, René Robert, miután elesett egy forgalmas párizsi utcán, majd kihűlés következtében meghalt. Ezt írták megrendült hangon az újságok. Olvastam még akkor, hogy René Robert azon a napon a megszokott esti sétájára indult a lakhelyéhez közeli Rue de Turbigo-n, úgy este nyolc óra körül.
Gondolom, nem sietett sehova. Elsétált talán az ötvenhetes szám előtt is, ahol a homlokzaton majd’ tízméteres angyal tárja ki hatalmas kőszárnyait az alatta örökké rohanó emberek fölé. René Robert felnézett talán – ezredszer is, de most utoljára – arra az angyalra. Talán szerette, talán utálta. Talán unta már kicsit.
Aztán, a 89-es szám előtt, egy optikus üzlet magasságában megszédült, ahogy sokunkat megszédít időnként valami hirtelen szervi zűrzavar, boldogság, vagy félelem. A következő pillanatban pedig René Robert ott feküdt a földön. Senki sem állt meg. Mindenki rohant tovább közértek, vacsorák, kórházak, és egyéb sürgős, homályos jövők felé.
Hogy pontosabban el tudjam képzelni az esetet, utánaolvastam René Robertnek, akiről most már – alkalmazkodva a körülményekhez – múlt időben írnak. René Robertről én azelőtt sosem hallottam, ahogy az emberiség legnagyobbik feléről nem hallunk sosem. Párizs, vagy a Teleki tér, egykutya.
René Robert 1936 március negyedikén született, Fribourg-ban. Az utolsó pillanatig ragaszkodott a hagyományos filmhez, azon belül is a fekete-fehér kifejező erejéhez. A flamenco megszállottja volt. Táncosokat fényképezett, a táncban és a táncolókban a katarzis, a tragédia izgatta. Zakóban járt és kalapot hordott, a szíve fölötti zsebbe pedig nett, pöttyös zsebkendőt hajtogatott. A barátai szerint keveset beszélt, viszont csodálatosan tudott figyelni. Olyankor mélyen az ember szemébe nézett, fejét félrebólintotta, és hosszan cigarettájába szívott – bár utolsó éveiben a dohányzásról leszokott. Humanista volt, vicces, és kedves. A termete alacsony, az orra egyenes, a szeme mandula, a szakálla sűrű. Mondják, a halálával lezárult egy fejezet a flamenco történetében.
Arra gondolok, mi lett volna, ha ezek mind a homlokára vannak írva René Robertnek, vagy épp a télikabátja hátára, amiben ott a havas járdán az oldalára dőlve feküdt. Elképzelem például, hogy egy gyerek, aki épp az anyja kezét szorítja, egy pillanatra megáll, és a földön fekvő felé mutat – mert a gyerekek figyelme még többirányú, a fönti, hófelhős párizsi ég ugyanúgy izgalomra méltó számukra, mint a Rue de Turbigo lenti, hideg, latyakos kövei. A gyerek tehát megkérdezné az anyját, ki fekszik ott.
„Az ott René Robert, neves svájci fényképész, a flamenco megszállottja, Paco de Lucia jóbarátja, humanista” felelné/olvasná a nő. Aztán a gyerek arra is rákérdezne – mert a gyerekeket még izgatják a felnőttek számára rég elunt utcai okok és okozatok is – miért fekszik René Robert, a fényépész ott, a Rue de Turbigo jéghideg kövén, a hóba borulva. „Nem tudom.” mondaná az anyja. „De a teste a fizika törvényei szerint hamarosan kihűl, a vére megáll, a szíve nem üt többet, és ezzel talán lezárul majd egy korszak a flamenco történetében.” Aztán sietnének is tovább, a Place de la République felé.
Azt is mondják, az téveszthette meg a járókelőket, hogy a környéken sok a „valódi” hajléktalan. Az utcán fekve persze az ő vérük is megfagy egy idő után, ám ezt a járókelők már megszokták.
Mi lenne, ha az ő homlokukról is le lehetne olvasni a sorsukat?
„K. Erzsébet, harmincöt évig ápolónőként dolgozott, majd hitelcsapdába került, most utcát seper. Albérletet nem tud fizetni. Szenvedélye a hímzés, munkáiból egyszer kiállítást is tartottak.”
„F. Ernő, kétdiplomás, leszázalékolt hídmérnök. Elvált, négy gyermeke van, akiknek megvan a maguk élete. Az éjjeli menedéken tetűt kapott, azóta az utcán alszik. Ha teheti, Dosztojevszkijt olvas.”
„H. Anna, az anyja alkoholista volt, az apja hét és tizennégy éves kora között rendszeresen megerőszakolta. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, esti iskolában letette az érettségit, majd férjhez ment. Most épp tőle menekül, mert az állkapcsát törte.”
Mi lenne? Mit tennénk?
A földön fekvő René Roberthez végül egyvalaki hívott kilenc óra múltán segítséget: egy környékbeli hajléktalan. De akkor már késő volt.
(Figyeljünk egymásra ezekben a hideg napokban, senkit ne hagyjunk megfagyni az utcán! Budapesten a Menhely Alapítvány működteti 24 órában a diszpécserközpontot, a 06-1-338-4186-os telefonszámon lehet bejelentést tenni, ha veszélyben látunk valakit az utcán, de a 112-t is lehet hívni országszerte)
A fenti írás a figyelemfelhívás mellett egyben egy kis előzetes is az idén májusban megjelenő tárcakötetemből.
Dobray Sarolta
A képen: René Robert
