Egy szóval sem voltam kibékülve a gondolattal, hogy Tamás és Lajos, a férjem és a fiam, egy állatkereskedésbe mennek, és természetesen számítottam arra, hogy valami apró, csinos kutyával térnek vissza haza. Egy uszkárral vagy yorkival, amivel boldogan és büszkén sétálhatok az utcán. Nem tudom elhinni, hogy ennek a kutyának a társaságában mászkálnék az utcán. Ki hívhatna át vendégeket ilyen körülmények között? Hogy leplezhetném le e nagy hibát, ha rákérdeznek a fajtára? Ez meglehetősen kényelmetlen. A fiam itthon sírdogál, és azt hiszi, hogy örökre megtarthatja. De képtelen vagyok arra, hogy megtűrjem ezt a kutyát a saját otthonomban. Amint elalszik a gyerek, visszaviszem a menhelyre az állatot, de ha észreveszi, hogy én voltam, soha többé nem fog megbocsátani. Valakinek van ötlete, hogyan szabaduljak meg a kutyától úgy, hogy a fiam ne jöjjön rád, hogy én voltam? Szükségem van valamilyen okos gondolatra, és közben olyan dolog történt, amit nem vártam. Most nagyon haragszom rájuk.
Mikor este hazaértek és megláttam a sarokban reszkető, alacsony küllemű keverék kutyát, amit Lajos boldogan ölelt, azonnal tudtam, hogy hatalmas hiba történt.
– Mi ez az egész? – újságoltam, miközben a táskám a földre löktem. – Tamás! Egy igazi fajtatiszta kutyát kértem, és ti hoztok egy… ilyen… menhelyi kutyát?
A kutya összerándult a padlón, mintha tudta volna, hogy róla van szó.
– Anya, ő az egyetlen, akit senki sem akart! – jött ki belőlem a könny. – Mindenki elment mellette… de engem ez nem zavart! Rám nézett, és tudtam, hogy őt kell hazavinnünk.
Aztán elnevettem magam nézve a kutyát.
– És mit mondhatok a barátaimnak, ha megkérdezik, milyen fajtájú? Egy ilyen kutyába nem lehet belépni az emberek közé!
Tamás sóhajtott, és megsimogatta a fiam vállát:
– Éva, ez nem egy divatkiegészítő. Ez egy élő lény, akit mi akarunk egy jobb életre ösztönözni.
Egész este pörgött bennem a harag. Hogy kerültem ide? Hogy kerülhetett ide az életem, hogy most egy ilyen keverék kutya függvényében vagyok?
Valami elindult bennem, amikor hajnali kettőkor mindannyian elaludtunk. Előbb forgolódtam az ágyban, máris ott volt a fejemben a terv.
Tamás mélyen aludt mellettem, és a ház volt egészen csendes. A kutyát halkan felébresztettem, amit a nappaliba dobtam. Aztán a kutyafej felemelkedett, barna szemében remény csillant. Mindent meg kellett volna tennem… csak meg kellett volna fognom a pórázt, és kisétálnom vele az ajtón. A menhely csak tíz percnyire volt innen.
Akkor hirtelen mély, álmos hang szólalt meg mögöttem.
– Anya…?
Megijedtem. A folyosón ott állt Lajos, pizsamában, álmából ébredve.
– Mi történik?
Gyorsan visszahúztam a kezem a pórázról.
– Csak… csak ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele.
Lajos odalépett, leült a kutya mellé, és azonnal magához húzódott.
– Ő választott engem, anya. Tudod? Minden kutya ugat, ugrál… de ő csak csendben nézett rám. Mintha tudta volna, hogy én vagyok az ő esélye.
Nekem is volt gyerekkoromban egy kutyám. Egy kis fehér keverék, akit a nagyapám mentett meg az utcáról. Akkor nem értettem, miért olyan különleges az a kutya, de emlékszem arra a napra, amikor elvesztettem őt. A fájdalom… az üresség, amit hagyott.
És most itt volt a saját fiam, aki szeretetét erősen átadta a kutyának, és hirtelen eszembe jutott valami.
– Anya, nem fogod elvinni, ugye?
– Ha maradhat… akkor nevet kell neki adnunk.
Lajos szemei ragyogtak.
– Mit szólnál a Reményhez? Mert neki most adtunk egy új esélyt.
A kutyára néztem, aki félénken megtette a mancsát a kezemre, mintha érzett volna valami változást.
– Remény… Ha erre gondolok, azt hiszem először valami jót érzek.
