A múlt hölgyei, akik hatalmas, dús ruhákba öltöztek a középkortól egészen a huszadik század elejéig, megtapasztalták, hogy a szépség mennyire megterhelő lehet. Az illemhely használatát olyan kihívások akadályozták, mint a többrétegű szoknyák és a csipkés fűzők.
A földig érő, többrétegű ruhákban járó, középkori és kora újkori filmeken ábrázolt nők szépségét sokan csodálják. Milyen csodálatos és nőiesnek érezhették magukat ezekben a ruhákban, amikor lovagoknak ajánlották szívüket. Azonban a mindennapi higiéniai szükségleteketnek megfelelően működött-e ez a rendszer? Valóban kényelmes volt-e ez a sokrétegű öltözködés?
Egy cseppet sem volt könnyű mozogni a fűzőben, nemhogy higiéniát betartani. Szoros fűzőkben dolgoztak, táncoltak, utaztak. A fűzőket tovább nehezítette a szoknyák, abroncsok és a XIX. században divatba jött turnűr használata. Hogyan őrizhették meg a tisztaságot a hő alatt, hosszú rétegekben, kapcsokkal és kiegészítőkkel?
Fontos volt, hogy legyen több ruhájuk, hogy napközben cserélhessenek. Volt reggeli ruha, sétaruha, báli ruha, vacsoraruha és így tovább. A hálóing volt a legelső ruhadarab, amit felvettek, és éjszaka meg lehetett tartani, vagy lecserélhető volt a szagtól és a különböző „vészhelyzetektől” függően. A tisztaságot a hálóing levehetősége és levegőztethetősége biztosította.
A ruháik összetett szerkezetűek voltak, így könnyebben ki lehetett cserélni őket erős szennyeződés esetén. Az egyes darabok (fűző, alsószoknya, rátétek) külön felvételre kerültek, és a divat és az idő függvényében változtak.
Ráadásul a hónaljba különleges betéteket varrtak, melyeket gyorsan le lehetett vágni és frissekkel kicserélni. Az alsónemű, vagy bugyi, csak a XIX. században jelent meg. Eredetileg nem voltak összevarrva a lábak között, mert a szoros fűzőval viselték.
Az illemhely használata sem volt egyszerű. A hölgyek számára speciális éjjeli vázák készültek, amelyek a testük anatómiáját vették figyelembe.
Az ágytál mellett használtak továbbá székekbe rakható éjjeli vázakat kifejlesztették. Így a hölgyek arccal a szék támlájának ülve könnyedén sikerült a WC-t használni. Egy másik lehetőség volt, a halmozása voltak beépítve a komódok fiókjaiba.
A XIX. század végén kezdték el telepíteni a csatornára kötött WC-ket, ugyanúgy használták őket, mint a szabadtéri illemhelyeket. A hölgyeknek pedig kis kampókkal tudták rögz
