Késői szülés az újkapcsolatban: Abszurditás vagy valóság?

Második házasságom indult, a válásom után nem volt könnyű újra talpra állni. Ex-férjem elhagyott engem és a kislányunkat egy másik nőért. A boldog családi élet véget ért. Anyám támogatásával neveltük a lányomat, és el sem gondolkoztam egy újabb kapcsolaton, amíg egy régi ismerősbe nem botlottam.

Ő az iskolaévek alatt minden áron tetszett, és ugyanez volt a helyzet velem is. Aztán eltávolodtunk egymástól: ő bevonult a seregbe, én pedig elkezdtem főiskolára járni. Egy véletlen találkozás során találtuk egymást újra. Elvált volt, az ex-felesége szerelmi kalandba keveredett, ott hagyta a családját, és külföldre költözött. A lánya először a nagymamával élt, de végül úgy döntött, hogy a saját apjával él tovább.

A múltja nem érdekelt, inkább a közös jövőnktől teltek fel szívem reménysugarakkal. Boldogan hozzámentem, és egyesítettük a családunkat. Mindkét lányommal jól kijöttem, és az életem végre olyannak tűnt, mint amilyennek lennie kell. Mindkét gyermekemet egyformán szerettem, és csak arra vártam, hogy ők is megtapasztalják ezt.

Az első komolyabb konfliktusok

Amikor terhességem hírét megosztottam, sajnos nem mindenki fogadta örömmel ezt a hírt. Saját lányom nagyon boldog volt, nagyon vágyott egy kistestvérre. Mostohalányom viszont egyáltalán nem örült a hírnek, és azt mondta, hogy „36 évesen túl késő szülni”. Ez a reakció megrémített és elszomorított. Nem számítottam ilyen reakcióra.

A helyzet egyre rosszabb lett. A mostohalányom kerülte a velem való kommunikációt, ritkábban kereste apja társaságát, és a lányok közötti kapcsolat is meglepően megromlott. A mostohalányom állandóan bosszantotta a lányomat és konfliktusokat szított közöttük. Ez a viselkedés nem maradt rejtve az ismerőseink elől.

Az újszülött érkezése

A kisfiam születése után a konfliktusok tovább dagadtak. A mostohalányom még több problémát kezdeményezett. Szándékosan kullogott, amikor a baba aludt, és minden alkalommal nyilvánosan megsértődött. A viselkedése otthon rendkívül negatív volt. Saját lányom is szenvedett, hiszen vele kellett egy szobát megosztania.

Férjemmel próbáltuk megbeszélni a problémát, de ő mindig csak a türelmet hangoztatta, mondván, hogy a mostohalányom idővel meg fogja hozzászoktatni magát a változásokhoz. Én azonban nem értettem, hogy miért van ez, hiszen a saját lányom jól fogadta az új helyzetet.

Nehéz döntések próbatétele

Meddig tarthat ez az állapot? Egy évig? Vagy tíz évig? Nem szeretném, hogy a gyermekeim ebben a feszült légkörben nőjenek fel. Kényelmetlenül érzem magam, hogy ilyet mondjak ki, de úgy gondolom, az egyetlen megoldás lenne, ha a mostohalányomat visszaküldeném a nagymamájához. De még nem beszéltem a férjemmel erről a problémáról. Egyelőre csak várnak és remélhetnek, hogy a helyzet magától megoldódik.

Véleményed van? Mit lehetne tenni ebben a helyzetben?