Két évvel ezelőtt történt, amikor munkámat elveszítve összeomlott az életem: feleségem, Nóra, ott hagyott engem és közös gyermekeinket, Benit és Lilit. Az életem legsötétebb periodusa volt ez. Két évvel később egy kávézóban futottam össze vele, és az ott történt beszélgetésünk mélyen megérintett.
Nóra halkan bekopogott az ajtóra, a kezében egy bőrönddel, aztán egyszerűen csak azt mondta: „Nem bírom tovább” és elment. Ott maradtam két kisgyerekkel, és egy rakás megoldatlan problémával. Anélkül hagyott ott minket, hogy megmagyarázta volna az okot vagy utolsó pillantást vetett volna ránk. Mintha soha nem is lettünk volna család.
A munkahelyem elvesztése borzasztóan megváltoztatta az életünket. Az addigi jól menő életem helyébe lépett a bizonytalan jövőkép. Nóra mindig is a tökéletességre tört és amikor elveszítettem a munkámat, láttam a csalódottságot az arcán. De azt soha nem gondoltam volna, hogy ezért hagy el minket.
Az első év a puszta túlélésről szólt. Éjszakánként taxiztam, napközben pedig amit csak lehetett vállaltam, hogy eltartsam a családot. A gyerekek folyton kérdezték, hogy hol van az anyjuk. Egyszerűen csak azt mondtam nekik: „Anya most máshol kell, hogy legyen.”
Szüleim segítettek, amennyit tudtak, de egyedül kellett megoldanom a legtöbb problémát. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy már az utolsókat rúgom, de a gyerekek minden nap adtak erőt, hogy folytassam.
A második évben végre beköszöntött a változás. Sikerült stabil állást találnom, és végre nem kellett hónapról hónapra élnünk. Megjavult az életminőségünk, a gyerekek óvodába jártak, úgy éreztem végre stabil lábakon állok.
Egyik nap a szokásos kávézómban megláttam Nórát. Nem hasonlított arra a nőre, aki két évvel ezelőtt hagyott ott minket. Az elegáns megjelenése eltűnt, helyette egy fáradtnak és reményvesztettnek tűnő nőt láttam.
Odamentem hozzá, és megkérdeztem, mi történt vele. Többet veszített el mint én, elveszítette a munkáját, a barátait, a megtakarításait. Végül azt mondta, hogy szeretne visszatérni hozzánk.
De a válaszom nemleges volt. A gyerekeknek biztonság kell, nem egy olyan személy, aki csak akkor jön vissza, ha máshova már nincs hová mennie. Amikor visszamentem az asztalomhoz, tudtam hogy ez egy végleges szakítás volt.
Aznap este, miközben a gyermekeimmel vacsoráztam és a fiam egy vicces történetet mondott, lányom pedig egy rajzot mutatott nekem, amit a parkban készítettünk, tudtam, hogy a legfontosabb dolog, amire koncentrálnom kell, az ő boldogságuk. Az élet megy tovább, és mi boldogan fogjuk folytatni ezt.
