– „Miért nem adtok többet?” – pattant ki belőle anyósom, Magdolna néni, míg ránk meredt vádaskodó pillantással. – „Egészen más a helyzet Péterrel, a testvéreddel, aki minden hónap első napjaiban 200 ezer forintot küld nekem. Ma már csak ő ismeri fel, mi a kötelesség!”
Magdolna néni és férjem, István szembe helyezkedtek az asztalnál. Tűzhelynél tartózkodtam, igyekeztem távol maradni a vitától, ám belül lüktetett a harag. Ez a társalgás sokszor megvolt már, mindig ugyanazon záróakkordnál: „Fiú vagy, ez a te feladatod!”
István halk sóhajtással telt be a szoba, hátradőlt a székben, és ez alkalommal úgy döntött, nem marad néma tovább.
– Anya, ezt már sokszor átjártuk. Három gyermekünk van és az élet nem olcsó. Iskola, pluszórák, élelem, költségek… próbálunk segíteni, de nincs több, amit adhatnánk.
Magdolna néni összeszorította száját.
– És mégis, Péter hogyan képes minden hónapban juttatást adni nekem? – kérdezte bántódottan. – Miért van neki „olyan könnyű dolga”?
– Anya, Péter Németországban él, és euróban kapja a fizetését. Teljesen mások a feltételei, és ritkán utazik haza. Ő maga mondta, hogy így akarja megbékíteni magát azon tény felett, hogy nem van itt odahaza veled.
– De te a fiam vagy, Pistikém – puhult meg a hangja. – Számíthatnom kellene rád.
Ekkor már képtelen voltam csendben maradni.
– Magdolna néni – szólaltam meg határozottan –, még mindig olyan idős korban van, ahol dolgozhatna. A szomszéda, Jolán néni még idősebb, mégis vállal még munkát, és még a gyermekeit is támogatja.
Az anyósom összeráncolta a szemöldökét.
– Most nekem akar tanítani? Az egészségem már nem a régi!
– És szerinted nekünk könnyű? – tette fel kérdését István ingerülten. – Adósságok, három gyermek… Anya, tényleg azt hiszed, hogy nem próbálunk?
Magdolna néni nem válaszolt. Egy pillanatra azt gondoltam, végül megértette, viszont aztán nagyot sóhajtott, felkapta a táskáját, és hangosan bevágta az ajtót.
Csend borult a lakásra. Leültem az asztalhoz, és fogtam a fejemet.
– István, ez elviselhetetlenné válik. Állandó célzásai, sértegetései…
– Tudom – sóhajtotta férjem. – De anya sosem fogja belátni. Mindig úgy gondolta, hogy tartozunk neki valamivel.
– Ez nem fair! – tört ki belőlem. – Segítünk, ha tudunk, de úgy kéri, mintha csak ő lenne a fontos.
– Már nem tudom, mit tegyek – válaszolt István szomorúan. – Folyton Péterhez hasonlít minket, és mindig úgy érzem, hogy kevesebbnek tart minket.
Aznap éjszaka alig tudtam aludni. Úgy tűnt, Magdolna néni ezúttal valóban megsértődött. Mégis másnap újra megjelent. Most halkabb volt, és leült a kanapénál, komor pillantással nézett rám.
– Zsuzsa, sokat gondolkodtam – kezdte. – Talán túl durva voltam tegnap, de…
– Nem, Magdolna néni – szakítottam félbe. – Tegnap igazságtalan volt. Nem tagadunk el semmilyen segítséget, de nem adunk többet, mint amennyink van.
– De én az anyátok vagyok! – emelte fel a hangját. – Nem értitek, mi ez nekem?
– És mi szülők vagyunk – válaszolt István. – Elsősorban a gyermekeinkről kell gondoskodnunk.
– Nem vagyok fontosabb, mint ők? – kérdezte sértődötten.
– Fontos vagy – válaszoltam –, de az elvárásaid rombolják a kapcsolatunkat.
Magdolna néni nem felelt. Nem tudta, vagy talán nem akarta elfogadni.
Most itt ülök, és azon töprengek, mit tehetnénk. Miként magyarázzuk meg, hogy a segítség nem jelentheti azt, hogy feláldozzuk magunkat?
Te mit tennél a helyemben?
