„Zsófi” – jelentette be egy estén Tamás, a férjem –, „a főnököm Budapesten dolgozni küld. Meg kell látogatnom egy jelentős ügyfelet. Tudom, hogy az ünnep közeledik, de sajnos nem tudtam visszautasítani.” Ahogy beszélt, kerülte a szemkontaktust, és hirtelen egy furcsa érzés költözött belém. Viszont megpróbáltam nem túltolni a dolgot. Végül is ő volt a férjem, az a személy, aki mindig maximálisan megbíztam.
Ez volt az első karácsonyunk külön, mióta összeházasodtunk. Akármennyire is fájt, tudtam, hogy a munkája fontos, így csak támogatóan bólogattam. Elhatároztam, hogy a családommal és barátaimmal töltöm a karácsonyt és nem engedem, hogy a helyzet elrontsa az ünnepi hozzáállásomat.
A furcsa telefonbeszélgetés
Karácsony este Tamás későn hívott.
„Boldog karácsonyt, drágám!” – mondta, de a hangján volt valami feszültség.
„Téged is, Boldog karácsonyt! Hogy alakul a budapesti ügy? Sikerült-e megoldani a problémát?”
„Igen… persze. Most nem tudok sokáig beszélni, éppen egy meetingen vagyok…”
A háttérből edények csörömpölését és nevetést hallottam.
„Ebtől vacsorát eszel?” – kérdeztem. Tamás hirtelen azt mondta, hogy egy rendkívüli találkozón van, majd gyorsan letette a telefont.
Ekkor kezdett valóban gyanús lenni a helyzet. Karácsony este, kilenc órakor rendkívüli ülés? Itt valami nem stimmel.
Az igazság nyomában
Eszembe jutott, hogy a fitnesz trackeremet néhány nappal ezelőtt hagyta az autójában. Gyorsan megnéztem, és amit láttam, a szívem mélyéig rázott. Tamás soha nem utazott Budapestre. Egy szállodában tartózkodott, alig 15 percnyi útra tőlünk.
Beültem az autómba, és remegve hajtottam a szálloda felé. Tamás autóját ott találtam a parkolóban. Besiettem a hallba, és megszólítottam a recepcionistát.
„Segíthetek valamiben?” – kérdezte.
Megmutattam neki egy Tamás fényképet, könnyeimet nyeldekelve mondtam: „Ő a férjem, azt mondta, hogy Budapesten van, de az autója itt van. Kérlek, segíts!”
A recepciós kicsit habozott, de végül átadott egy kulcskártyát.
„Néha a dolgok nem olyanok, amilyennek tűnnek” – mondta, és ezek a szavai csak még jobban összezavartak.
A meglepetés
Amikor kinyitottam az 412-es szoba ajtaját, rögtön kiáltottam: „Tamás, hogy tehetsz ilyet?”
De a szobában nem a férjem állt, hanem egy idős férfi, tolószékben. Az öreg úr összetörten nézett rám.
„Apu!?” – suttogtam remegő hangon.
„Zsófi, kislányom” – mondta töredező hangon.
Apujám, akit 26 éve el hagyott, ott ült előttem. Az életemből tűnt el, amitkor öt éves voltam, miután elváltak az anyámtól. Mindig hiányzott nekem, és sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer újra találkozunk.
Tamás azt mondta, hogy anyám évekkel ezelőtt sokat beszélt neki apámról, és azt említette, hogy talán még él. Néhány kutatás a neten, és rátalált. Aradon élt évek óta. A férjem karácsonyra meglepetést akart szerezni nekem azzal, hogy újra találkozunk, de én előbb érkeztem.
Életem legboldogabb karácsonya
Végül hármasban töltöttük a karácsonyt: Tamás, apám és én. Apu történeteket mesélt az életéről, és olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna egy régen elveszített darabot az életemből.
Tamás titokzatoskodása nem árulás volt, hanem a legnagyobb szeretet megnyilvánulása. Ez a karácsony nem csak a megbocsátás volt, hanem egy új kezdet is.
Ha te is hiszel a szeretet erejében, oszd meg ezt a történetet a barátaiddal!
