A szekrény megnyitása sokunk számára állandó problémát jelent, hiszen szembe kell néznünk azzal, hogy úgy tűnik, nincs mit felvennünk, annak ellenére, hogy a szekrény zsúfolásig tele van ritkán használt ruhadarabokkal. Szomorú statisztika, hogy az emberek 2000-ben képest 2014-ben 60%-kal többet költöttek ruhára, ám a használati idő fele annyi.
Julia Mooney, New Jersey-i tanárnő ezt felismerve a divat világának társadalmi és környezeti következményeire hívta fel a figyelmet egy merész ötlettel.
Julia 2018 augusztusában indította el első Instagram posztját, amiben arra kihívta magát, hogy 100 napon át ugyanazt a ruhadarabot viselje. Felkészülve arra, hogy sok kérdést kap majd, előre tisztázott néhány dolgot.
„Undorító? Ki lesz mosva! Unalmas? Biztosan! Szeretem a ruháimon keresztül is kifejezni önmagam, mint bármelyik amerikai.” Julia ismertette, ha a ruhája elszakad, vagy kilyukad, meg fogja javítani, így tették ezt az emberek a múltban is. Munkahelyén kötényt visel, hogy megvédje a darabot. De miért is vállalt ekkora “szenvedést”?
Motivációja leginkább az egyszerűség utáni vágy volt. Úgy érezte, nem tartható folyton azon marni, mit vegyen fel. Különösen, ha két gyerekről is gondoskodni kell, még 6:30-ra már késznek kell lenni. Ezenkívül egy ilyen módszerrel nagyobb helyet szabadíthatunk fel otthonunkban, hiszen amennyiben kevesebb a ruha, kevesebb szükségünk van szekrényekre is.
Döntésének indoklásakor rendkívül fontos társadalmi kérdéseket is felvetett. Az emberek nagy mennyiségben vásárolnak ruhákat alacsony áron, ami a vállalatokat arra ösztökéli, hogy a még olcsóbb termelés érdekében a gyártást külföldre helyezzék át, ahol a munkavállalókat már nem képesek védeni az Egyesült Államok törvényei. Ennek eredményeként több helyen, az embertelen munkakörülmények mellett, kényszermunkát és gyerekmunkát használnak fel a divatiparban.
A divatipar profitcentrikus felépítése miatt hajlamosak vagyunk átugrani a munkavállalók jólétét mint kérdést.
Júlia felhívta a figyelmet arra is, hogy a felelőtlen fogyasztói szokások környezeti problémákat is okoznak. Egy farmernadrág legyártása ugyanannyi üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint amikor autóval 112 kilométert utazunk. Egy póló előállításához 2700 liter vízre van szükség, ami annyi, amennyit egy ember 3-3,5 év alatt elfogyaszt.
Talán nem gondolunk bele, de néha úgy vesszük meg a ruhadarabokat, hogy nem vagyunk biztosak abban, valaha is viselni fogjuk-e. Azonban, ha ismerjük a tényeket, akkor ezen változtathatunk.
Kihívásával Julia arra szeretné ösztönözni az embereket, hogy gondolkodjanak el a „megvesz-visel-eldob-újat vesz” mintájukon. Felhívja az embereket, hogy változtassanak ezen a kultúrán, ami az embereket a viselt ruhák alapján ítéli meg, és inkább a belső értékeikre helyezzék a hangsúlyt. A 100 napos kihívással nem azt szeretné elérni, hogy mindenki ugyanazt a ruhát viselje egész évben, hanem azt szeretné megmutatni, hogy nincs szükség annyi ruhára, mint amennyit egy átlagember vásárol. Nem érdemesebb inkább arra fordítani az energiánkat, hogy jobb emberek legyünk, ahelyett, hogy külsőnkkel próbálkoznánk többet mutatni?
Meglehet, hogy a kihívásnak már véget ért, és Julia már nem viseli minden nap ugyanazt a ruhát, de jelentősen csökkentette a ruhatárát, és mindig a fenntartható divatot támogatja. Reméli, hogy az általa kezdeményezett mozgalom minél több embert ér el.
BÓNUSZ: Ők csatlakoztak a kezdeményezéshez
