Mint kiderült, anyósom szerint a saját egyszobás otthonunkat el kellene adnunk, és ehelyett őhozzá kellene költöznünk. Ezt azzal indokolja, hogy a kisbabánk hamarosan érkezik, és szerinte a mi lakásunk szűkös lesz.
Az ünnepi látogatás kezdete
Általában igyekszem elkerülni az anyósom látogatását, de ez alkalommal nem lehetett megúszni. Idén december 19-ét az ünneplés dátumaként jelöltük ki, így anyósom, Irén névnapját is megtartottuk.
Anyósommal való viszonyom sem lenne feszült, de barátságosnak sem lehetne nevezni – inkább semleges az egész. Szóval nagyon kellemetlen volt, amikor be kellett látogatnunk hozzá. Hat hónapos terhes vagyok, és a hidegben minden jéggel borított. De László, a férjem, ragaszkodott hozzá, hogy menjünk. Azt mondta, hogy a testvére és a felesége is ott lesz, és ha nem megyünk, az udvariatlan lenne.
Meleg leggingset és nadrágot vettem fel, habár nem volt kedvem elmenni. Mivel közel lakunk Irénhez, gyalog mentünk. László gyümölcsös csomagot (mandarin, ananász, szőlő, narancs), drága pezsgőt, és egy doboz bonbont vitt.
Az otthonunk, ami nekünk tökéletes
Amikor összeházasodtunk, László nálam költözött be, a nagyszüleimtől örökölt egyszobás lakásba. Habár kicsi, nekünk tökéletesen megfelel. Van egy nagy szobánk (amit ha kell, át tudunk alakítani), egy nagy konyhánk, és egy üveges erkélyünk. A lakást felújítottuk és bútorainkat is beszereztük.
De mint kiderült, anyósomnak más tervei vannak velünk.
Az anyósom terve
Az ünneplés eleinte jól zajlott. Az asztal körül összegyűlt a család: László testvére, Gábor, a felesége és a gyerekeik is. Ettünk, ajándékoztunk, a gyerekek verset szavaltak, én pedig élveztem a finom salátákat.
De minden megváltozott, amikor a vendégek elmentek, és csak mi maradtunk Irénnel.
Akkor Irén elkezdte: – Figyeltél már arra, hogy mi legyen a kislányunk neve? Talán lehetne Irén, mint az én anyámé. Kivételes nő volt! – Még nem döntöttünk – feleltem. – Majd ha megszületik, majd megnézzük és akkor választunk. Igaz, László? A férjem csak bólintott.
Anyósom lakása és a javaslata
Irén lakása egészen más hangulatot árasztott, mint a miénk. Régi, szocialista stílusú bútorok voltak, kopott szőnyegek lógtak a falakon, és az 80-as években felújított lakás nyomai látszódtak mindenhol. Szőnyegekből por szállt fel, ami köhögést váltott ki nálam, az ablakokon pedig beesett a hideg. A kanapé nyikorgott, a rugók besüppedtek, és az egész lakás elég nyomasztó volt.
Éppen, hogy elindulni akartunk, amikor anyósom megállította Lászlót: – Nem bírom tovább ezt tartani magamban. Meséljük el.
Kiderült, hogy megbeszélték László bátyjával, hogy mi fogjuk örökölni a háromszobás lakásukat. Cserébe el kellene adnunk a mi lakásunkat, és a pénzből fel kellene újítani az övét. – Minden régi itt, mindent rendbe kell tenni. De ha most hozzákezdtek, akkor még a babza születése előtt befejezhetitek – mondta lelkesen.
Aztán kinyitott egy szobát, ami eddig zárva volt. Rózsaszín ágyneművel ellátott babaágy volt benne, körötte játékokkal. Irén sugárzó mosollyal fordult felém: – Mit gondolsz a meglepetésemről? – Mi ez? – kérdeztem döbbenten. – Hát a kisunokám részére készültem – felelte büszkén.
László mellettem állt, és látszott, hogy arra számít, hogy beleegyezem. De én azonnal nemet mondtam. – Sajnálom, de én inkább maradok a saját otthonomban. Miért kellene ennyi stresszt és felújítást bevállalnom? – Hiszen itt lennék veletek, segíthetnék a babával! Még fiatal vagy, még nem tudod, hogyan kell egy gyereket nevelni – próbálta meg érvelni.
Az anyósom nem adja fel
Irén azóta is naponta hívogatja Lászlót, és finoman utalgat rá, hogy ha nem változtatom meg a véleményemet, akkor a háromszobás lakás a bátyjára fog szállni. Mintha az örökséggel akarna megfélemlíteni.
Ti mit tennétek a helyemben?
