Az biztos volt, hogy mikor Tamás és Lajos útra kelt, egy apró, kedves kiskutyával térnek majd haza – egy uszkárral vagy egy yorkival, amellyel büszkén sétálhatok majd. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a kutyával menjek végig az utcán, nem is beszélve arról, hogy vendégeket hívjak meg hozzánk. Mit mondanék, ha megkérdeznék, ez milyen fajta? Szégyellném magam! A fiam most sír, és azt mondja, nem engedi el, ám én ezt a kutyát nem tarthatom a házamban. Amint elalszik, visszaviszem a menhelyre. De ha rájövön, hogy én voltam az, sosem fog megbocsátani nekem. Van valakinek ötlet a kezében, hogy tudnám megszabadulni ettől a kutyától anélkül, hogy a fiam megtudná? Egy okos tervre lenne szükségem. Valami olyasmi történt, amit nem vártam. Most nagyon mérges vagyok rájuk.
Este, amikor hazaértek, és megpillantottam a sarokban reszkető, sovány keverék kutyát, akit a fiam boldogan ölelgetett, azonnal éreztem, hogy nagy hiba történt. – Ez mi az isten?! – ráztam fel az éjszakát, miközben ledobtam a táskámat. – Tamás! Egy tisztavérű kutyát akartam, erre ti ezt hozzátok haza a menhelyről…
A kutya riadtan összemélyesölt, mintha tudná, hogy róla van szó. – Anya, ő volt az egyetlen, akit nem akart senki! – zokogta fel Lajos. – Mindenki elment mellette… de én nem hagyhattam ott! Ránézett, és éreztem, hogy őt kell hazahoznunk.
Az állatra vetettem egy megvető pillantást. – És mit mondjak a barátaimnak, ha megkérdezik, milyen fajta? Az ilyennel nem lehet közösségbe menni!
Tamás mélyet sóhajtott, miközben megnyugtatta a fia vállát. – Éva, ez nem egy divatkiegészítő. Ez egy érző lény, akinek lehetőséget adunk egy jobb életre.
Az egész este dühtől forrongtam. Hogy tudott ez megtörténni? Mintha a tökéletes életem most egy ilyen kutyától függne!
Az ágyban hánykolódtam, de közben kialakult a fejemben egy terv. Amikor végre mindenki elaludt, lopakodva felkeltem. Az órára pillantottam: éppen fél kettő volt. Tamás mellettem mélyen aludt, a ház csendje pedig tökéletes alkalom volt a tervem végrehajtására.
Óvatosan lopóztam be a nappaliba, ahol a kutya egy pokrócon összegömbölyödve aludt. Ahogy közelítettem, a kutya megemelte a fejét, remény volt a barna szemeiben. Egyetlen mozdulat kellett volna… csupán meg kellett volna fognom a pórázt, és kisétálni az ajtón. A menhely mindössze tíz percnyi sétára volt.
De egy halk, álmos hang szólalt meg mögöttem. – Anya…?
Megdermedtem. Lajos ott állt a folyosón, pizsamájában, álmos szemei nagyok voltak.
– Mit csinálsz?
Gyorsan visszahúztam a kezem a póráztól.
– Csak… csak meg akartam nézni, rendben van-e.
Lajos lassan közeledett, majd letérdelt a kutya mellé, aki azonnal hozzábújt. – Ő választott engem, anya. Tudod? Amikor beléptünk a menhelyre, minden kutya ugatott, ugrált… de ő csak csendben nézett rám. Tudta, hogy én vagyok az esélye.
Fölkelt bennem valami. A nagyapám mentett meg az utcáról egy kis fehér keverék kutyát, amikor kicsi voltam. Nem értettem akkor, miért olyan különleges ez a kutya, de sose felejtettem el azt a napot, amikor elveszítettem. A fájdalom… az űr, amit maga után hagyott.
És most itt volt a saját fiam, aki ugyanolyan szeretettel nézte a kutya szemeit. Ha most elveszem tőle ezt a kutyát… mennyire fogja utálni?
Lajos halkan megszólalt. – Ugye nem fogod elvinni, anya?
Felsóhajtottam.
– Ha már itt van… név is kell neki.
A fiam szeme felragyogott.
– Mit szólnál a Reményhez? Mert most kapott egy új esélyt.
Remény… Talán ez a neve megfelelő lesz.
