Valóban megérdemlem ezt a házat ötvennyolc évesen?

Az ötvennyolcadik születésnapomon úgy éreztem, mintha egy életet éltem volna már le. Fiatalon asszony lettem, de a házasságom inkább hasonlított a túlélésre, mint a boldogságra. Folyamatosan pénzügyi nehézségekkel küzdöttünk, és amikor a férjem elvesztette a munkáját, úgy éreztem, mintha egyedül cipelném a világ terheit a hátamon. A folytonos viták, a pénzsügyi nyomás, mindez sokszor több volt, mint amennyit egy nő elbír.

„Még a tegnapi borsóleves maradt? Inkább dobd a kutyának!” – hallottam folyton a férjemtől, ami tovább rontott a helyzeten.

Volt egy kislányunk, Marika, aki ekkor még csak tíz éves volt. Ahogy nőtt, egyre nagyobb volt a szükség ruhára, iskolai dolgokra, különórákra. Én pedig pénztáros voltam egy boltban, alig elég pénzt kerestem ahhoz, hogy el tudjuk tartani magunkat.

Egy napon eldöntöttem: nem folytathatom így tovább. Beadtam a válókeresetet és eldöntöttem, hogy külföldön próbálok szerencsét. Sajnos, ekkor a lányomat az édesanyámnál hagytam. Talán sokan gondolom rossz anyának, de akkor nem volt más választásom.

Gyárakban, farmokon dolgoztam, néha hajnalokig. Minden pénzt, amit megkerestem, elküldtem az anyámnak, aki Marikáról gondoskodott, és félretettem a maradékot. Ez nem volt élet, hanem túlélés, és ezt mindenért értettem: Marika boldog gyerekkora és jövője miatt.

Tizenhét év telt el. Keményen dolgoztam, de végül sikerült. Marika felnőtt, férjhez ment és gyereke született. A házukat örököltek az édesanyámtól. Azt gondoltam, ennyi munka után már nyugodtan pihenhetek egy kicsit. De a kapcsolatunk Marikával kezdett változni.

Megszokta, hogy anyagilag mindig segítek. Még a férje is megkérdezte néha:

„Kedves anya, mennyi pénz van a számládon?”

Aztán eldöntöttem, hogy ideje változtatni. Az összes megtakarításomat összegyűjtöttem, és vettem egy telket Budapest közelében. Aztán elkezdtem építkezni. Egy tágas, kényelmes házat szerettem volna, veteményeskerttel és egy kis medencével. Sok évnyi kemény munka után, végre a saját otthonomban akartam élvezni a nyugalmat.

Amikor Marika megtudta, nagyon dühös lett.

„Valóban komolyan gondolod, anya? Miért van szükséged erre a házra? Ötvennyolc éves vagy! Egyedül fogsz ott élni? Miért nem mondtál erről előbb? Mi itt fulladozunk egy egyszobás lakásban, és te csak azt tervezed, hogyan építsd a saját medencédet!”

„Marika, ez az én pénzem, én kerestem meg. Örököltél egy lakást, amin évtizedeken keresztül dolgoztam. Most magamra szeretnék koncentrálni.”

„Milyen ‘én pénzem’?” – vágott közbe a vejem, Péter. „Mi család vagyunk! Segíthetnél nekünk, miért csak magadra gondolsz?”

„Mert tizenhét éven keresztül nem gondoltam másra, csak rátok” – válaszoltam. „Elmentem dolgozni, hogy te semmiben se szenvedj hiányt. Most pedig nyugalomra vágyom.”

„Mi lesz, ha beteg leszel? Gondoltál erre?”

„Igen, erre is gondoltam” – mondtam nyugodtan. „És pontosan ezért szeretnék a saját házamban élni. Ha valami történik velem, minden a tiétek lesz.”

„Tehát ez mind a miénk? Köszönjük, anya. De nekünk most kell a segítség, nem száz év múlva!”

Azóta a kapcsolatunk megromlott. Marika ritkán hív, a vejem pedig teljesen elhidegült tőlem.

Fáj, hogy így gondolkodnak rólam. De miért kellene mindig feláldoznom magam másokért? Miért ne élhetném én is a saját életemet?

Nem tudom, mi lesz a következő lépés. Talán megértik majd a döntésemet, talán nem. De egy dolgot biztosan tudok: többet nem leszek csupán egy „pénztárca”. Én is megérdemlem a boldogságot és a saját házam.