Árpi kitalálta, hogy Opel Senator 3.0 tunningolt „túraautóját” kipróbálja Romániában.
Ugye az is Európában van, vagy mi.
A legnagyobb lyukakat becsináltatta rajta, megszerezte rá a műszakit, satöbbi.
Két haverjával mentünk, nem túl sok lével, a hiányt leleménnyel pótoltuk, a történéseket majd máshol leírom.
Már hazafelé tartottunk, amikor nagyon, de nagyon eltévedtünk.
Egy poros kis falun téptünk keresztül, úgy harminccal, mikor elénk toppant egy kövér, alacsony egyenruhás alak.
Átugorni könnyebb lett volna mint megkerülni.
Hihetetlen módon megörültünk neki, ez biztos egy rendőr, és most segítőkészen útbaigazít.
Árpi kiugrott a kocsiból, magával vonszolva, mint egy papírsárkány a farkát, erősen megviselt szakadozott térképünket.
A rendőr egy mozdulattal megállította, és elbőgte magát:
– Papieren, Bitte!
Árpi boldogan mutatta, hogy a térkép valóban papírból van, de a kisembert nem hatotta meg.
Összeszedte az útleveleinket, forgalmit, mindent elvett amink csak volt.
Visszacsoszogott a kocsijához, beömlesztette dokumantumainkat az anyósülésre, és előszedett egy ütött-kopott özönvíz előtti szerkezetet, amin narancssárgán világított egy 67-es szám, mögötte a kopott feliratú mértékegység még éppen kivehetővolt:
km/h.
Vigyorogtunk, hogy ez vicc, kettes a legnagyobb sebesség, amit bevesz a váltó, ezt valaki máson, máskor mérhette, mi nem is mehettünk ennyivel.
Árpi zavart vigyorral az arcán hajtogatta a térképet, hogy mivel ezt a félreértést tisztáztuk, mutatná már meg, vajon hol vagyunk.
A kövér embernek elborult az arca, Árpi szeme előtt rázta a műszerét, és összeráncolt szemöldökkel közölte, fizessünk hatvan eurót.
Én több német szót ismerek, mint a társaság többi tagja együtt, így próbáltam értelmezni, fordítgatni.
Latinul egyikünk se tudott, románul még annyira se, őmeg magyarul nem akart érteni.
Árpi tehetelenül csak vigyorgott mint a tejbetök, a közeg meg ezt félreértette, vagy talán Árpi áporodott lehellete vezette félre.
Felcsillanó tekintettel, elővett egy szondát és Árpi orra alá dugta, hogy fújjon bele.
Pénzünk piára végképp nem volt, úgyhogy viszonylagos nyugalommal szemléltük, ahogy Árpi fél literes tüdejének minden erejével fújt bele.
A közegnek ez nem volt elég, és noszogatta, hogy fújjon többet, erősebben.
Árpinak már lila volt a feje, és majdnem elájult, mire a rendőr belátta, hogy lyukra futott, a szonda csak nem akar elszíneződni.
Nyomatékosan ismét rámutatott a béna műszerre, ami talán nem is tudott mást kijelezni, és szenvtelen arccal elismételte mondókáját.
Árpi elővette minden nemzetközi nyelvtudását, és megkérdezte:
– Fotó?
– és kézzel-lábbal mutatta, hogy mi nem azok vagyunk, akinek gondol.
Árpi idiótább haverja a rendőr kocsija másik oldalára somfordált közben, és óvatosan megpróbálta az anyósülés melletti ajtó kilincsét.
Persze, zárva volt.
A kisöreg észrevette, szuszogva kihúzta mind a százhatvan centijét, és megkérdezte, vajon látjuk-e, milyen milyen egyenruha van rajta.
Próbált rávezetni:
– Nem postás, nem vasutas, nem pék, hanem na mi… RENDŐR – Igyekeztük felvilágosítani, hogy a kommunizmusnak vége, már mindannyian Európában vagyunk, meg demokráciában és jogállamban, ahol bizonyítani kell a vádat, ezen a kacat nem ad sem fotót, sem rendszámot, sem időpontot.
Honnan tudjuk, hogy nem pukibuborékok feláramlási sebességét méregette otthon a kádban játszva?
Erre elkezte tovább döngetni a mellét, hogy ő itt a Román állam hivatalos képviselője és egyáltalán hogy merünk ilyen kérdéseket feltenni.
A helyzet egyre feszültebbé vált, féltem, hogy Árpi tehetelenségében valami hülyeséget talál csinálni.
Próbáltam rávenni, hogy fizessük ki amit az ember kér, és húzzunk el a redvesbe.
Közben gondolatban számolgattam, mennyink lehet még, de az csak nem akart hatvan pénzre kijönni.
Mondom, már erősen hazafelé tartottunk, és a tetejébe nemrég tankoltunk.
Közben Árpi értelmesebb haverja leintett egy arra haladó román rendszámú autót, amiben nagy örömünkre egy magyar férfi ült.
A buznyák rendőr ahogy meghallotta a magyar beszédet, odaugrott, és még fasisztább, pattogó hangnemben elkezdett acsarkodni a magyar férfi arcába.
Annak erre láthatóan kiszaladt a vér a fejéből.
Egy ideig még fordított, majd illedelmes bocsánatkérések közepette felmentését kérte, ő nem ért a sebességmérőhöz, és különben is mennie kellene.
Továbbengedtük.
Már egymással vitatkoztunk a fizetésen, nem is a rendőrrel, közben elhangzott mindenféle magyar szó, a köcsög volt a legenyhébb.
Tudhatott azért valamit magyarul, mert elborult az arca, gonosz félvigyorral begyömöszölte magát az autójába, és az indítókulccsal matatott.
Valami olyathadovált, hogy menjünk a nemtudom milyen város rendőrörsére utána, majd ott megkapjuk a magunkét.
Vasárnap délután, minden irat nélkül, másnap nekem pedig már munkába kellene mennem.
Átvettem az irányítást.
Az autója elé álltam, elszánt arccal, magammal rántva Árpit, a haverjait pedig utasítottam, hogy azonnal minden fellelhető pénzt szedjenek össze a kocsinkból.
Árpi eközben a fülembe súgta, hogy nagy ötlete van.
A rendőr oldalán fityegő fegyvert kikapja a táskájából, és átdobja a kerítésen, amíg a fegyvert keresi, mi odébbállunk.
Se köpni, se nyelni nem tudtam ekkora idiótaság hallatán, és még erősebben kapaszkodtam belé.
Közben a gömb ember kipattant a kocsiból, fröcsögőszájjal magyarázott.
Próbáltam csitítgani, egyszer még egy mosolyra is futotta, amit segített, hogy a haverok nem tudom hogy hogyan, de végül is összeszedték a hatvan eurót, leginkább fémpénzben.
A rendőr markába számolták – eltartott egy ideig -, aki erre kicsit megenyhült.
Duzzogva egy nyomtatványtömbbe írogatott valamit, Árpinak nyújtotta, hogy írja alá.
Én kikaptam a kezéből, és egy nagyobb üres helyre elkezdtem beírni sérelmeinket.
Elzöldült arccal, kétségbeesetten megpróbálta kiszedni a kezemből az tömböt, de persze nem adtam, mondtam, hogy szeretném ráírni az álláspontomat az ügyben.
Végül visszaszerezte, az aláírás helyére odafirkantott valamit.
Kitépte a lapot, iratainkkal együtt hozzánk vágta és dühösen elszelelt.
Széthullott méltóságunkkal együtt szedegettük össze igazolványainkat.
Most az egyszer a nemiszerv rossz oldalán álltunk, van ilyen.
Valahogy sikerült visszakeverednünk a nagy útra, hajnaltájt haza is értünk.
