Valós történetek
Elmesélem az egyik über beégésemet.
Épp vidéken töltöttem a nyári szünidőt, valamelyik rokonomnál.
Hát mondjuk ki úgy ahogy van:
bizony olyan parasztok voltak azok, hogy az apát is kapának mondták.
A tetoválószalonban is disznóólat tetováltattak.
Na mindegy.
Lényeg, hogy volt ott egy lány, Erzsike, aki iránt romantikusan gyengéd érzelmeket tápláltam:
magyarán szólva meg akartam dönteni, mint a Guiness-rekordot.
De ezt szépen kellett előadni, mert faluhelyen nem úgy megy az, hogy öt perc után bezavarjuk a macit a málnásba – sajnos.
Udvarolni kell, meg egyéb baromságokat csinálni.
Hát én vittem már virágot, még valami gagyi verset is adtam neki, hogy azt én írtam.
(Ez nem volt igaz, az egyik meleg haverom írta a barátjának valami évfordulóra, aztán kicsit át kellett írni, varázsvessző helyett szőrtarisznya, meg effélék…)
De semmi eredmény.
Egyszer már kínomban leültem vele egy naplementét nézni.
Ő közben virágot szedett.
Megpillantottam két fecskét, akik villámgyorsan repültek.
Akkoriban már nagyon rá voltam állva a romantikára, és így szóltam:
– Ó, a természet!
Ezek az állatok is… Milyen jó nekik!
De szeretnék a helyükben lenni!
– Milyen állatok?
Hol?
– jött oda Erzsike.
Odanézek, hát a vér meghűl bennem:
a fecskék már sehol, ellenben előjött a szomszéd két kutyája és az egyik épp komótosan rámászott a másik hátára, aztán pedig…
Talán felesleges is írnom, hogy Erzsike azóta sem áll velem szóba…
